Nem akarunk folyamatosan„elmúltkétévezni”, és nem is ez a célunk: csupán arra keressük a választ, hogy a megannyi edzőváltás közül vajon hullajtunk-e valakiért komolyabb mennyiségű könnyet, vagy gyorsan lerázzuk magunkról mindazt, amit adott nekünk az adott Mister x idő alatt végzett munkájával. A hamarosan kezdődő új szezon előtt még egy utolsó visszapillantás következik a keserű múltba, amit persze ezt követően most már tényleg igyekszünk elfelejteni, vagy legalábbis egyre kevesebbet emlegetni.

(írta: Rosanero)

Kezdésnek: Gattusót kifejezetten csípjük, az eddigi edzőmeccseken úgy tűnik, megtalálta Dybala helyét, Barretót iszonyatosan feldobta a kapitányi karszalag,viszont Munozzal például ő sem tud mit kezdeni. Próbálunk a realitás és az egészséges elfogultság mezsgyéjén maradni keretünk képességeit illetően – de azt azért nem bátorság kijelenteni, hogy a mostani sem volt egy kiesésre ítélt gárda. Ahogy az azt megelőző sem arra volt hivatott, hogy egy évig idegenben ne nyerjen meccset. Felmerül tehát az edzők felelőssége, amit a Palermónál jóformán együtt kell kezelni Zamparini felelősségével is, de ha hiszünk még abban, hogy az aktuális edző önálló döntéseit láthatjuk viszont a pályán, akkor nézzük meg, mit is gondolunk Gattuso elődjeinek munkájáról.

A sort azzal a Delio Rossival nyitjuk, akivel ugyan nem mindig smakkolt minden, de Zamparini kritikáinak (is) köszönhetően folyamatosan csúszott ki a kezéből a csapat, majd az Udinese elleni 0-7-el csúcsosodott ki minden. Ahogy az előbb belinkelt posztban is fogalmaztunk: nem zseniális taktikai húzásokat láthattunk tőle, ellenben irányítása idejének meghatározó részében volt csapatunk, az újaknak képes volt helyet találni ; és hát vele jutottunk el a kupadöntőig, ami azért külön kiemelendő, még ha később el is vesztette azt.

Ugyan visszatért a csapathoz egy rövid időre, és a szurkolók is imádták, de legutóbbi regnálása alatt már érezhető volt, hogy ez nem lesz hosszú kapcsolat – legfőképpen annak köszönhetően, hogy a Presidentével nem rendeződtek a korábbi ellentétek, már pedig ha Zamparininek valakivel nem felhőtlen a viszonya, akkor ott előbb-utóbb,de megszakad a szál.

Később persze újra felmerült a neve, de azért annyi önbecsülése Deliónak is akad, hogy nem megy oda vissza, ahonnan már többször elküldték, és a vezetőség akkor sem becsülte meg túlságosan, amikor itt volt. Azóta láthatjuk, hogy a Sampdoriából mit hozott ki (bár a firenzei kaland nem sült el túl szépen), az előző bajnokság egyik újoncát nagyobb gondok nélkül tartotta bent, úgy, hogy decemberben vette át a csapatot. Amennyiben felmerülne a későbbiekben, hogy visszatérne, örömmel fogadnánk, sajnálhatjuk, hogy így ért véget a közös munka.

Rossit az a Stefano Pioli váltotta, akiről nem sokat tudtunk megállapítani ittléte alatt: júliusban jött, azonban a szeptembert sem élte meg. A Thun elleni Európa Liga kiesés nyilvánvalóan kudarc, ezt nem lehet másképp értelmezni – azt a párharcot hozni kellett volna, minden körülménytől függetlenül. Vele szerintünk hibázott Zamparini: persze, csúnya kiesés volt, de úgy távozott, hogy egyetlen bajnoki meccsen sem irányította a Palermót. Azon túl, hogy egyszerűen nem tartjuk fair dolognak ezt, azóta sem tudjuk megérteni, hogy ez mire volt jó: a bajnoki rajt előtti utolsó pillanatokban cseréltünk edzőt, ami relatíve kevés esetben szokott jól elsülni.

Pioli érkezése előtt a Chievót is behozta 11.-nek, majd a nálunk töltött jelentéktelen két hónapot követően októberben talált új állást magának, Bolognában. (Egyébként ott kezdte edzői pályafutását is, a Bologna ifi csapatát edzette anno.) Első évben a 9. helyig repítette Diamanti bandáját, tavaly elmaradt ettől, és a 13. helyre lettek jók a 44 szerzett pontjukkal. Nagyobb problémáik nekik sem voltak a szezon közben, az előző szezonban rúgott 46 góljuk a legtöbb az alsóházban(holtversenyben a Torinóval, de a bikák több gólt kaptak a Bolognánál), pofás kis meccseket játszottak (mint pl a Napoli ellen) – összességében nagyon sajnáljuk, hogy esélyt sem kapott a bizonyításra nálunk. A nem mindennapi távozás után alig ha elképzelhető, hogy egyszer visszatérne hozzánk, de amennyiben komolyan felmerülne, mint lehetőség, habozás nélkül elfogadnánk Stefano Piolit.

Meccs alatti kispados képet sajnos nem tudunk lőni…

Piolit Devis Mangia követte a kispadon, aki kvázi az ismeretlenségből ugrott be, és Zamparini a Palermo Arsene Wengerének szánta. Nem is indult rosszul a karrierje, az Intert egy 4-3-ra vertük debütálásakor, és az első öt meccsből szereztünk 10 pontot vele – majd jött az idegenbeli folyamatos hasmenés. Sorban a Milan, Roma, Udinese, Juventus, Cesena és a Catania elleni idegenbeli meccsen egyaránt pont nélkül térhettünk haza (a sort csak a Parma elleni 0-0 töri meg egy kicsit), a december derbi bukta pedig azt jelentette, hogy másnap már nem kellett felkeresni a palermói edzőköpontot Devis Mangiának.

Pár hónapos itt léte alatt akadtak kifejezetten pozitív pillanatai, azonban valami megszédíthette szezon közben, mert ugyanazokat a hibákat követte el sorozatban, semmiből sem tanult, kissé görcsösen ragaszkodott elképzeléseihez, ezekből pedig nem engedett. Hogy kinek a hatására történt mindez, azt nem tudjuk, de nem lepődnénk meg,ha nem minden az ő szája íze szerint történt volna – az előző próbázókhoz képest jelentősen kevesebb konfrontációja volt Zamparinivel, nyilván hálás is volt a Serie A-s lehetőségért, végül azonban a Catania-elleni vereség lett a veszte. Talán több volt ebben a történetben, mint amennyi végül lett belőle, pláne ha kapott volna egy „mercatót” bizonyítani, ám ez nem jött össze. Az akkor kiherélt csapatunkból egy éppen átlag alattit hozott, bízhattunk volna benne hosszabb ideig, valószínűleg egy kissé költségkímélőbb megoldásként még előfordulhat Palermóban, de az U21-es válogatottal sem művelt kiugró dolgokat – nemrégen az azzurrinitől is távozott Mangia, mert hogy vissza szeretne térni a klubéletbe ; kíváncsian várjuk, hol tűnik majd fel.

Mangiát Bortolo Mutti váltotta, akire túl sok karaktert nem fogunk pazarolni. Az érkezésével aláírtuk azt a virtuális szerződést, mi szerint a Palermónak elég a nihil, és a „majd lesz valahogy” felfogás, komoly munka nem is zajlott, ad hoc jelleggel zajlottak a meccseink, Mutti alatt 23 meccsből mindössze ötöt tudtunk megnyerni (ebből egyet idegenben), a szezon végével pedig le is lépett a„kisnyugdíjas”. Nem vártunk tőle semmi extrát, azt viszont kiegyensúlyozottan hozta, tehát tulajdonképpen az elvárásoknak megfelelően szerepelt – mondjuk lehet, hogy én is világbajnok magasugró lennék, ha 30 centiben maximalizálnák a léc magasságát. Muttiról egyébként sokat elmond, hogy előtte egy fél évig nem volt állása, a Palermótól való távozása óta pedig nem kapott újabb megbízást egyetlen klubtól sem. Őszintén reméljük, hogy nálunk sincs benne a neve a kalapban.
Mutti után a legnagyobb hiba érkezett: mármint nem Giuseppe Sanninót értjük a hiba szó alatt, hanem azt, hogy az ő elküldésével követtük el a legnagyobb hülyeséget. Három meccs alatt ugyan csak egy pontot szerzett Sannino, (a Cagliari ellen elbukott meccs különösen fájó), de a Napoli és a Lazio ellen senki sem várt szerintem 6 pontot, még ha az egyik meccset itthon is játszottuk. Mangiával ellentétben ő kapott egy átigazolási időszakot, azonban itt már a minőséggel voltak problémák: na nem mintha Sannino az előző klubjában, a Sienában a szakma krémjével dolgozhatott volna együtt, szóval hozzá volt szokva a nehéz feladatokhoz. Három meccs alatt azonban elég nehéz megmutatnia az elképzeléseit, nála egyértelműen elhamarkodott döntésről beszélhetünk. Megértjük persze a Presidente indulatait, tavaly szeptemberben már bizony egy ideje jócskán szinte csak a pofonokból jutott ki a csapatnak – de ezért korántsem Sannino volt a felelős. Elnézve a későbbi sorsolásunkat, (Pescara-Chievo-Torino-Siena négyessel sem sokkal később játszottunk) ezeket a meccseket bőven meg lehetett volna várni az első ítélethozatallal Sanninóval kapcsolatban, Zamparini azonban másképp gondolta, és a tar mesternek mennie kellett.

A szeptemberi búcsút követően egyébként csatlakozott Delio Rossihoz, abban a tekintetben, hogy később még hajlandó volt visszajönni – ám a Siena elleni hazai, márciusi bukta után már ez a mazochistáknak is talán túlzó kihívásnak tűnt. Nem rajta múlott, hogy nem maradtunk bent, a Sienával sem volt egyszerű szezonja, a szezon befejeztével pedig úgy tűnt, ő szívesen maradt volna, csak hát… Csak hát nekünk megint új koncepcióba kellett fogni, ami mondjuk a Serie B-t tekintve nem is tűnik blődségnek, ugyanakkor Sannino elhivatottsága és kicsit komolyabb szakmai tapasztalata nem biztos, hogy kevés lett volna a Serie B-hez ; és ezzel most nem Gattuso ellen szólnék, akit szintén jó választásnak tartok.

Sajnálom, hogy nem folytatódott a sztori Sannino és a Palermo között, belőle lehetett volna a Mangiánál megemlített palermói Wenger. Remekül ismeri az olasz közeget, nem ijed meg a nehéz feladatoktól – őszintén kívánom neki, hogyösszejöjjön egy munka egy jó kis Serie A-s csapatnál.

A két Sannino korszak közötti Gasperiniről is hasonlókat tudok mondani: bár Gasperson nagy hátránya az a fránya 3-4-3, amit az életben nem fog levetkőzni. Ez persze működhet is, de nem biztos, hogy nekünk erre volt szükségünk, miközben az életünkért küzdöttünk (?) fordulóról-fordulóra. Az ő esetében sem zárható ki a visszatérés, és tulajdonképpen bármikor szívesen látjuk Palermóban, és nem is lepődnénk meg azon, ha fel is bukkana – legyen az a szezon bármelyik szakasza.

Az utolsó ember Alberto Malesani, akiről még rövidebb véleményünk van: a hétvégére kimenőt kapó őrült kinézeten való túllépés után csak egyetlen szó jut eszünkbe: SOHA!

Zárszóként, nem szeretnénk tovább személyeskedni, de egyetlen elszalasztott lehetőség is komoly következményekkel járhat, mint az esetünkben láthatjuk is – és bánhatjuk mindazt, amit elmulasztottunk az elküldöttekkel, már aki esetében ez felmerül, persze. Reméljük, hogy Gattusóval tényleg egy hosszabb távú munka kezdődik, semmi szükség sincs a további lelépési pénzek kifizetésére, és nem mellesleg az ezzel járó folyamatos koncepcióváltásra. Talán a Serie B ebben is egy új korszakot nyit…