Régen nem látott tömeg a Barbera-ban, fantasztikus hangulat a lelátón, hatalmas küzdelem a pályán, öngól, kapusbravúrok, kiállítás, kihagyott 11-es, majd pedig palermói örömmámor és velencei bánat a végén. Igen, ez mind a Venezia elleni play-off visszavágón történt vasárnap, amikor olyan nem mindennapi csatát láthattunk, amelyről tényleg hosszasan lehetne beszélni és írni is, ám mivel már a rájátszás döntője is a nyakunkon van, ezért a szokottól eltérően ezúttal csak röviden foglaltuk össze a végül Domizzi öngóljával eldőlt diadalt és továbbjutást! Már csak azért is, mert az egyik kedves olvasónktól, van egy ígéretünk arra, hogy helyszíni élménybeszámolóval jelentkezik majd, ha visszajött a nyaralásból, úgyhogy reményeink szerint, a későbbiekben lesz még szó itt a blogon erről az örökké emlékezetes sikerről és a Venezia álmainak szertefoszlatásáról! 

Volt, aki még a helyét sem tudta kényelmesen elfoglalni, miközben a stadion már úszott a boldogságban, a rózsaszín-fekete mezben érkező szurkolók többsége pedig egymás nyakában vagy karjaiban volt örömében. Mégpedig azért, mert az 1-1-ről induló visszavágó első valamire való helyzetéből, az 5. percben máris a velencei kapuba gurult a labda – jókora szerencsével! Na ja, a sors visszaadott valamit abból, amit a Stadio Penzo-ban rendezett odavágón elvett, hiszen akkor Pippo Inzaghi gárdájának volt nem kicsi mázlija az egyenlítő gólnál, most pedig Roberto Stellone együttese örvendhetett Fortuna közbenjárásának! Történt ugyanis, hogy Rispoli lövése inkább passznak volt jó, ami után Trajkovski előbb megszelídítette a labdát, majd a kivetődő Audero-ba rúgta azt, a kipattanót pedig a vendégek csapatkapitánya, Maurizio Domizzi nagy igyekezetében a saját kapujába juttatta a kapusa segítségével is! Merthogy, a visszajátszásokból derült ki igazándiból, hogy az első meccsen több bravúrt is bemutató Audero volt az, aki végül rápaskolta a lasztit Domizzi lábára, imigyen a lesipuskásként figyelő Coronado-nak a zavaráson túl más feladata már nem volt ennél a jelenetnél, csak még az ezt követő ünneplés!

Naná, hogy a többiek is igyekeztek kiélvezni a vezető gól megszületését, volt, aki csak Coronado-t ölelgette, volt, aki a levegőbe csapott egyet, a csapatkapitányi karszalagot is viselő Andrea Rispoli meg akkorát ordított, amit tán még a város túlsó szélén is hallani lehetett! Ebből látszódott, hogy mekkora feszültség szakadt ki a játékosokból, akiktől szinte mindenki azt várja, hogy az élvonalba vigyék Szicília legpatinásabb csapatát!

Roberto Stellone is e célból érkezett bő egy hónappal ezelőtt a Palermóhoz, de néhány játékossal ellentétben, a mester közel sem ünnepelt látványosan az öngól pillanatában. Persze, hogy nem, hiszen alighanem tudta, az 1-0-ás vezetés ellenére is nagyon messze van még a vége ennek a párharcnak. És tényleg nem nyugodhattunk meg egy percre sem, ugyanis a Venezia ismételten igazolta, hogy miért tartották oly sokan titkos esélyesnek is a velencei bandát a feljutásra. Noha ekkor már két gólra volt a döntőbe jutástól a fehérben játszó VMFC, a csata továbbra is teljesen nyílt maradt, leginkább azért, mert Andelkovic és társai most sem zuhantak össze! Sem a peches kezdéstől, sem pedig a több mint 28 ezer ember ellenszenvétől! Mindezt jelezte, hogy a 12. és a 21. percben is nagyon közel járt az egyenlítéshez a Venezia, amely két ordító ziccert dolgozott ki – mi másból, mint a legfőbb fegyvereikből! Előbb Stulac pontrúgása után lőtt kapásból Pinato, amit Pomini bravúrral védett, majd pedig egy már védjegyükké váló megindulás végén, a támadást kísérő Bruscagin ajtó-ablak helyzetben szerencsére nem talált kaput! Ezek láttán, hülyeség is lett volna, ha hátradőlve játszottunk volna a folytatásban, ám ilyenről szó sem volt! Olyannyira nem, hogy bizony azért a 2-0 is benne volt a levegőben, mert helyzet akadt bőven Audero kapuja előtt is. Az első félidőben La Gumina-nak volt egy veszélyes fejese és lövése is, amelyek közül egyik sem talált kaput, akárcsak Trajkovski távoli próbálkozása, de Murawski löketénél például már szükség volt a velencei 1-es bravúrjára is, míg Rispoli ziccerénél csak egy közbecsúszó védő miatt landolt a labda az oldalhálóban és nem a kapuban! Szóval, tartalmas játékrész volt, amely után tettünk egy újabb lépést a döntő felé.

Csakhogy negyvenöt plusz valahány perc még mindig maradt a párharcból, és gyanítható volt: a kiesés szélére kerülő Pippo Inzaghi-ék rá fognak tenni még egy lapáttal a második félidőben, és ha kell, akkor körömszakadtáig fognak küzdeni az álmaikért! Így is lett! A sok nagy csatát megélt, rutinos, 37. életévében járó Alberto Pomini kis túlzással élete legdolgosabb játékrészét élhette át vasárnap este, ugyanis elképesztően sok tennivalója akadt a térfélcserét követően! A veterán cerberus Modolo és Geijo fejesénél is hihetetlen bravúrt mutatott be, ezt követően pedig, még a csereként beálló Litteri óriási lehetőségénél is résen volt Pomini, aki azt a lövést is hárította! Sőt, a kisebb feladatait – már amennyiben annak lehet nevezni, mondjuk egy Stulac-lövést vagy a záporozó szögleteket – is rendre magabiztosan oldotta meg a szezont még csak második számúként indító korábbi Sassuolo-portás, aki mindezeknek köszönhetően egyértelműen a rózsaszín-fekete sereg legfontosabb vitéze lett a visszavágón!

Azt, feltétlenül illik megjegyezni, hogy nem azért volt ennyi helyzete a Venezia-nak, mert a mieink az idő múlásával egyre lazábbra vették a figurát – sokkal inkább a komoly koncentrációt igénylő eredményőrzés, és az ebből fakadó fáradtság miatt kerültünk egyre nagyobb nyomás alá! Holott az is igaz volt, hogy a két belső védőnk, Bellusci és Rajkovic a visszavágón is kimagaslóan játszott, de ugyanígy Jajalo, Gnahoré, és Murawski is derekasan harcolt, csak az életükért küzdő vendégek akkora tempót diktáltak, amivel még az amúgy tényleg remek fizikai erőállapotban lévő mieinket is elfárasztották. Nem egy játékosunk kapott már görcsöt ekkor, Stellone azonban egészen a 76. percig várt a cserével.

Rolando beállítása Trajkovski helyett, egyértelműen azt sugallta, hogy stabilizálni kell a középpályát és a széleket kell megerősíteni, ami olyan értelemben okos húzás is volt, hogy Garofalo és Bruscagin is sokszor ívelte balról, illetve jobbról középre a labdákat. Meg hát, arra is figyelni kellett, hogy ekkor már minden létező csatárát a pályára küldte Inzaghi, aki a csapatával együtt szépen akart, és végül hősként is halt meg! Merthogy a vendégek szerencsére már nem tudtak visszajönni a meccsbe, bármennyi energiát is öltek bele! A mindent eldöntő esemény talán Pinato piros lapja volt a 84. percben, ami után ugyan még felsejlett, hogy emberelőnyben buktunk már el fontos pontokat és meccseket az idei bajnokságban, ez a kiállítás azonban most más következményeket vont maga után! Mégpedig azt, hogy a Venezia játékosai szép lassan beletörődtek a sorsukba, ami azzal pecsételődhetett volna meg végleg, ha az utolsó percben La Gumina értékesíti a maga által kiharcolt és elvégzett 11-est, de Audero dacból még ezt is kifogta.

Több borsot azonban már nem tudott az orrunk alá törni a minden tiszteletet megérdemlő és még a hosszabbításban is majdnem kiegyenlítő (Litteri fejese épphogy fölément…) Venezia, amely tagjainak végül nem maradt más, csak az, hogy kezet nyújtsanak a szintén nagyot küzdő és a döntőbe 2-1-es összesítéssel bemasírozó mieinknek! Ezt a gesztust, az elsők között tette meg Sinisa Andelkovic, aki ezzel a cselekedetével újfent bizonyította: nagyszerű sportember! Miként a Barbera közönsége sem volt faragatlan, hiszen tapssal búcsúztak a pályát elhagyó velenceiektől, de az igazán nagy elismerést mégiscsak a rózsaszín mezesek kapták, akiket hosszú perceken át éltetett még a régen nem látott számú közönség! És kit érdekelt, hogy „csak” egy komikus öngóllal nyertük meg a visszavágót? Az égvilágon senkit! A célunk ugyanis továbbra is elérhető!

De ünnepelni még mindig csak a döntőbe jutást lehet, ugyanis az A-ligás tagság megszerzéséhez vár még ránk két piszkosul nehéz meccs a Cittadella-n két döntetlennel túljutó Frosinone ellen! Ráadásul, a szerdán kezdődő fináléban már a mieink lesznek majd győzelmi kényszerben a rosszabb alapszakaszbeli helyezésük miatt, úgyhogy a céljaink még mindig messze, de azért kétségtelenül közelebb vannak, mint mondjuk egy hete voltak! Ha pedig abból indulunk ki, hogy elbúcsúztattuk a titkos esélyesként is aposztrofált Venezia-t, amellyel szemben az alapszakasz egyik meccsén sem volt semmilyen sikerélményünk, akkor a tavasszal már egyszer legyőzött Frosinone ellen talán sokkal magabiztosabban futhatunk majd ki szerdán este fél kilenckor a Barbera gyepére! Főleg, hogy az ősszel a Benito Stirpe-ben sem kaptunk ki!