Muszáj lesz egy rövid magyarázattal kezdenem a beszámolót a kissé furcsa címet illetően. Történt ugyanis, hogy elnökünk nem a helyszínen tekintette meg a Milan elleni meccset, és a 0:2-es Palermo-győzelem másnapján az újságírók kérdésére, miszerint mi volt az első tennivalója a mérkőzés után, azt válaszolta, hogy Iachininek küldött egy smst; „Forró ölelést küldök!” A további újságírói kérdéseket megelőzendő, Zamparini magyarázatként még annyit hozzáfűzött: „Eléggé szófukar ember vagyok.”

(írta: monyox)

Minek is a következménye ez a forró ölelés…? Akármennyire is az „agonizálás” a megfelelő szó az utóbbi időben a Milan teljesítményére, a San Siróban győzni mindig is értékes teljesítménynek számított. Megmondom őszintén, nem számítottam ilyen sima és (ha már a Juventus elleni vereség alkalmával ezt a jelzőt használtuk) izzadtságmentes meccsre. Anélkül, hogy alul akarnám értékelni a csapat produkcióját, muszáj hozzátenni, hogy a Milan játékosai megfelelően asszisztáltak a vendéggyőzelemhez. Pár gondolatig a hazaiaknál maradva, személy szerint én mindig is szimpatizáltam a rossonerivel, és nem túl kellemes látni, hogy Európa egykori királya mivé vált az elmúlt évek során. Szurkolok nekik, de nagyon sok munka kell ahhoz, hogy újra az élmezőnybe kerüljenek.

Viszont ez egy Palermo-blog, úgyhogy a továbbiakban inkább a szicíliai egylettel foglalkoznék. Iachini erre a meccsre sem húzott semmi váratlant (talán csak Maresca beállítását), hátul a bevált trió, jobbon Morganella (mert inkább ő, mint Pisano), balon Lazaar (mennyi esélyt kap még…?), középen Barreto, Bolzoni, Maresca, elől pedig az idény eddigi részében szinte mindig bizalmat kapó Dybala-Vazquez páros. Anélkül, hogy túlzásba esnék, az első félidőnél nem is kívánhattunk volna jobbat, a 26. percben már 0:2-t mutatott a San Siro eredményjelzője.

Ebben a kifejezetten jól zakatoló palermói gépezet mellett a hazaiak védőjének, Zapatának is nagy érdemei vannak, hiszen az első gólt ő hozta össze, a másodikban pedig meglepetésre elvesztette a palermói „kisfiú” elleni fizikai harcot. Úgy tűnt, hogy az első játékrészben a rózsaszíneknél nem volt gyenge láncszem, még Lazaar is jobbnál jobb megoldásokkal tűnt fel. Akit mindenképpen ki akarnék emelni, az Enzo Maresca. Hihetetlenül jól irányította a csapatot, diktálta a tempót, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a Milan elleni teljesítményéről. Igazi vezére volt a csapatnak, nekem ez az egy meccs elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön róla, a kezdőben Rigonival szemben inkább őt kellene favorizálni. Nagyon nagy segítséget jelenthet a továbbiakban, és a szerepe Barreto eddigi idénybeli formahanyatlásával még inkább felértékelődhet.

Megtekered, felrúglak!

Nem szeretnék örökké elégedetlen lenni, de a második félidei játék Palermo-részről már kevésbé tetszett. Nem tudom, mi lehetett Iachini taktikája, mindenesetre teljesen átadtuk a kezdeményezést a Milannak, sikerült magunkra húzni őket, és csak az impotens hazai támadásoknak köszönhető, hogy nem lett szorosabb a meccs. Lehet, hogy a kontrajáték lett volna a mister taktikája, mindenesetre kontratámadásokat nem igazán lehetett felfedezni a második játékrészben. Mindegy, ez van, nézzünk előre:

Vasárnapi matiné 15:00-kor, az Udinese látogat a Barberába. Na, ebben a pillanatban rándult össze a gyomrom, beugrott 2011. február 27. Palermo-Udinese 0:7.

Próbálom is elhessegetni annak a szégyenteljes meccsnek a keserű emlékét… A friuli zebrák jelenleg 4 ponttal előznek minket a tabellán, 5 győzelem mellett 1 döntetlenjük van, és 4 vereségük, ami eléggé rapszodikus formát takar. Az utolsó 2 meccsükön kikaptak (Fiorentina-Udinese 3:0, Udinese-Genoa 2:4), jó lenne odatenni nekik az 5. vereséget is, hogy szimmetrikus legyen az 5-1-5-ös mérlegük.

Végezetül 2 gondolat Zamparinivel kapcsolatban, ami azt támasztja alá, hogy az elnökünk nem változik, és nem tanul a hibákból:

Örülhetünk, hogy végre kikerültünk a kiesőzónából, erre már egyből olyanokat nyilatkozik, hogy „most akkor már megcélozhatjuk az EL-t érő helyek valamelyikét!” Hadd ne fűzzek ehhez semmit!

A másik, Zamparinivel kapcsolatos téma, ami kissé megfekszi a gyomromat, az a Dybalával való elképzelése, ugyanis ő úgy tekint La Joyára (is), mint egy üzleti befektetésre, és már azt számolgatja, hogy ha Dybalának sikerül az áttörés, akkor hány millió eurót kaszálhat majd érte. Sajnos ez van, el kell fogadnunk, hogy Zamparinit a pénz motiválja, és a klubszeretet, mint olyan, nála csak a sokadik helyen áll, ha van egyáltalán ilyen jellegű érzelme Zampa bácsinak.