Miután az ősszel, akaratgyenge játékkal 2-0-ra kikaptunk a Juventus vendégeként, azt vártuk, hogy a tavasszal, hazai pályán sikerül majd egy jó meccsen megfricskázni a Zebrákat. Hát, nem így történt! Méghozzá nagyon nem! Mert hiába volt szombaton teltház a Barbera-ban, és hiába várt mindenki meglepetést a Palermo-Juventus meccstől, a rózsaszín-mezben pompázó kedvenceink sajnos nem nőttek fel a feladathoz, s ezúttal is hitehagyottan, mindenfajta elszántság és akarás nélkül futballoztak, aminek nem lehetett más a vége, mint vereség. A lélekben már Dortmundban lévő Juve-játékosok félgőzzel is simán győztek, miközben a mieink zsinórban a harmadik bajnoki meccsüket fejezték be rúgott gól nélkül.

Még a lányokon is Palermo-mez feszült! Hiába, a Juventus vendégjátéka kicsiket, nagyokat, lányokat, fiúkat, asszonyokat, urakat, öregeket, egyszóval mindenkit megmozgatott a városban, még azokat is, akik eddig csak távolról, vagy egyáltalán nem is követték a palermói csapat szereplését a Serie A-ban. Ennek köszönhetően, ahogy azt nagyjából előre sejteni lehetett, a lelátók csordultig meg is teltek a várva-várt meccs, vagyis a Palermo-Juventus előtt, amelytől előzetesen sokan vártak meglepetést. No, igen, aki az olasz közvetítést nézte, nem látott mást, csak bizakodó tekintetű, rózsaszínbe öltözött embereket a lelátókon, amelyből már érezhető volt, hogy a hazai szurkolók, velünk együtt, készen álltak arra, hogy valami egészen különleges élményben – mondjuk egy szép Palermo-győzelemben – legyen részük ezen a szombaton.

A már így is izzó katlant pár perccel a csapatok pályára vonulása előtt sikerült még forróbbá tenni: a kanyarban helyet foglaló szimpatizánsok ezúttal sem spóroltak a látványelemekkel, hiszen előbb hatalmas tűzijátékot rendeztek a stadion felett, aztán meg egy óriási molinót emeltek a magasba, amely természetesen nem egy zebrát, hanem sokkal inkább a hazai csapat címeréből jól ismert sast ábrázolta. A körítés tehát tényleg fantasztikus volt a Barbera-ban, a futballfieszta beteljesedéséhez pedig már csak egy szívvel-lélekkel küzdő csapatra lett volna szükség… Csakhogy, a legfontosabb elem, azaz a csapat, az (újabb) enervált játékával tönkretette ezt az ünnepnapnak induló szombatot!

Abban mondjuk már semmilyen meglepetés nem volt, hogy Giuseppe Iachini (fenti képen) ezelőtt a meccs előtt sem húzott semmi meglepőt, a mester 3-5-2-es felállását ugyanis, talán még a futballban annyira nem járatos hazai szurkolók is egész biztosan ismerték. Mivel Gonzalez és Morganella sérülés miatt nem állhatott rendelkezésre, ezért ezúttal is a Rispoli-Terzi kettős kapta meg a szerepet Vitello és Andelkovic mellett, a bal szélen viszont annak ellenére a csapatban ragadt Daprelá, hogy Lazaar már felépült. A középpálya és támadósor gyakorlatilag a jól megszokott volt, így aztán az egyetlen lényeges változást az jelentette, hogy a kapitányi karszalag immár nem a szerződéshosszabbításos balhéba keveredett Barreto karján volt, hanem a kapuban rendre jól teljesítő, mindemellett kellő rutinnal is felvértezett Sorrentinoén. Gyorsan tegyük hozzá, ezt a lépést már ideje volt meglépni, Edgar Barreto ugyanis nem éppen úgy viselkedett az elmúlt hetekben a klubbal és a szurkolókkal, ahogy azt elvártuk volna egy csékától!

(Sorrentino csapatkapitányként üdvözölhette Gigi Buffont)

A Juventus persze nem sokat törődött a palermói összeállítással, és most is úgy kezdte a mérkőzést, mint a bajnokság legfőbb aranyesélyese. Noha Allegri közel sem a legerősebb összetételben (a védelemben Barzagli, a középpályára Sturaro és De Ceglie, a csatársorban pedig a mostanában kevesebbet játszó Llorente került) küldte pályára az övéit, ez egy cseppet sem látszott a Zebrák játékán. Már az első perctől kezdve védekezésre kényszerítették a mieinket, ez pedig mint tudjuk, nem éppen a legfőbb erősségünk. Andelkovic-nak már a találkozó elején meggyűlt a baja Tevezékkel, de rajta kívül a középhátvéd Terzi, és a jobb szélen játszó Rispoli is igencsak szenvedett. De ugyanezt, elmondhatjuk a középpályások és a támadóink teljesítményéről is. Az egyetlen ember, akinél talán jó helyen volt a labda, az Enzo Maresca volt, aki nem egyszer a védőket is kisegítette a nehéz helyzetekben, egymaga azonban nem vehette fel a versenyt a listavezető játékosaival. Ehhez kellett volna a többiek segítsége is, ám hiába telt-múlt az idő, senki sem nőtt fel Enzo-hoz. Barreto-tól az utóbbi időben már megszoktuk, hogy nem mutat semmi extrát, Luca Rigoni-tól ellenben elvártuk volna, hogy hozza a Napoli ellen látott formáját, de nem hozta!

(A Juventus ellen, Rigoni (a képen balra) is csak szenvedett!)

Az első félórában látottak alapján gyakorlatilag „halálra”, pontosabban vereségre voltunk ítélve, hiszen alig léptük át a Juventus térfelét, így pedig nehéz lett volna megtörni a hosszú ideje tartó gólcsendünket. Vazquez, amikor elvétve találkozott a labdával, még próbált is valamit kezdeni vele, Paulo Dybala viszont többször is, ok nélkül fetrengett a földön. Miközben a mieink látványosan szenvedtek, addig az ezúttal kékben játszó zebracsíkosak, kis túlzással azt csináltak a pályán, amit csak akartak. Ha volt kedvük helyzetbe kerültek, ha nem, akkor kényelmesen adogattak. Szerencsére, Allegri játékosai az első negyvenöt percben inkább csak felmérték a hazai együttes erejét, és a biztonságot tartották szem előtt, ezért a szünetre 0-0-val vonulhattak a csapatok. Mondhatjuk, kész csoda volt, hogy egy ennyire gyenge első félidőt megúsztunk kapott gól nélkül, ám azzal mindannyian tisztában voltunk, hogyha ez így megy tovább, akkor nem fogjuk kihúzni döntetlennel a meccset. Egyedül talán a Mesterünk hitt ebben, aki a félidőben semmit sem változtatott, és kiküldte ugyanabban a felfogásban, ugyanazt a tizenegyet a folytatásra, amelyik látványosan semmit sem csinált az első felvonásban. A torinóiak persze felismerték a hazaiak gyávaságát, éppen ezért úgy döntöttek a szünetben, hogy igenis meg akarják nyerni ezt a mérkőzést is. Allegri már rögtön a második félidő megkezdése előtt pályára küldte Arturo Vidalt, nem sokkal később, a 60. percben pedig jött Alvaro Morata is. Erre már Iachini is reagált, aki lekapta a középpályán aránylag jól teljesítő Maresca-t és beküldte a télen igazolt, ám eddig még semmit sem mutató horvát Mato Jajalo-t. Mondanunk sem kell, ezzel a cserével nem lett jobb a csapat, sőt…

(Maresca (rózsaszínben) lecserélése nem volt jó ötlet)

Bár a labdabirtoklásban valamelyest javult a statisztikánk az első félidőhöz képest, a gondot továbbra is az jelentette, hogy mit is kezdjünk a játékszerrel…? Vállalkozó szellemű játékos nem akadt, és még egyszer hangsúlyozzuk, egyedül talán Vazquez-en lehetett némi akaratot látni – bár ő sem a valós tudásának megfelelően játszott! Hátul pedig, egyre több problémánk akadt: a lendületes Morata jóval nagyobb feladat elé állította a Vitiello-Terzi-Andelkovic hármast, és érezhető volt, hogy ennek rossz vége lesz.  Az is lett! A spanyol támadó ugyanis, a 70. percben bohócot csinált a mostanában igencsak indiszponált szlovén hátvédünkből, Andelkovic-ból, és ballal, 16 méterről mesterien tekert Sorrentino kapujába. Noha a gólban természetesen jókora felelőssége volt Sinisa-nak, aki túlságosan távol védekezett a csatártól, azért jegyezzük meg, hogy a többieknek sem kellett volna egy az egyben otthagyni a már korábban besárgult hátvédet Morata-val, ehelyett viszont senki sem igyekezett besegíteni a bajba került védőtársnak!

A Juventus tehát félgőzzel is megszerezte a vezetést, ez pedig elég volt ahhoz, hogy Jaki-mester meglépje a „szokásos” cseréjét, és pályára küldje azt a Belotti-t, akinek úgy tűnik, az idei szezonban az a hálátlan feladat jut, hogy nehéz helyzetben segítsen valamit a csapaton. Il Gallo egyébként azt a Barreto-t váltotta, aki óriási füttykoncert közepette hagyta el a pályát – ugye nem kell mondanunk, hogy miért…?

(Barreto rosszul játszott, de elsősorban nem ezért kapott füttyszót a lejövetelekor)

Ám attól, hogy csatár lépett a pályára, jottányit sem változott a csapat játéka, mert ugyanazt a szenvedést lehetett látni, amit az előző 75 percben. A túloldalon Morata egyértelműen új lendületet hozott, és bizony nem sokon múlt, hogy tíz perccel a vége előtt megduplázza önmaga, és csapata góljainak a számát. Ezúttal Vitiello-t forgatta meg nagyon csúnyán a 16-oson belül, ám a lövése szerencsére célt tévesztett, így pedig maradt némi remény az utolsó percekre. Iachini a balhátvéd posztján látta értelmét a frissítésnek, ezért lekapta Daprelát és beállította Emerson-t, amivel tény, hogy sokkal hatékonyabb lett a balszél, de úgy véljük, egy váratlan húzás (például a korábban többször is jól teljesítő Quaison, vagy a fiatal Bentivegna vagy esetleg az egész szezonban mellőzött Joao Silva beállítása) többet érhetett volna, mint ez a csere. Persze Emerson valóban jól szállt be az utolsó 8-10 percre (szeretnénk, ha egyszer végre ő is kezdő lenne a jövőben!), ugyanakkor eszünkbe jutott a nyáron igazolt, ám azóta, szinte még csak keretbe sem kerülő Simon Makienok neve is, akinek a magasságát ilyen szituációkban minden bizonnyal lehetne használni. Különösen akkor hiányoltunk egy „égimeszelőt” az ellenfél kapuja előtt, amikor az utolsó pillanatokban az amúgy szintén gyengén teljesítő Rispoli szögletet harcolt ki, ám miután ebből sem sikerült veszélyt teremteni Buffon kapuja előtt, már mindannyian tudtuk, hogy csapatunk elveszítette ezt a meccset, ami néhány momentum múlva már hivatalos is volt. Gyorsan szögezzük le, hogy a Juventustól nem szégyen kikapni, és most nem is a vereség fáj a legjobban, hanem az, ahogyan a mieink játszottak, és ahogyan hozzáálltak, ehhez a szurkolók számára oly fontos találkozóhoz! Ez a produkció ugyanis, ismét roppant haloványra, és lélektelenre sikeredett, amivel csak az a baj, hogy ez sorozatban már a harmadik ilyen meccsünk volt! A 90 perc alapján senkit sem tudnánk kiemelni a csapatból, vagyis mindenki nagyon gyengén futballozott, ami elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a rózsaszín-fekete drukkerek szombat estéjét, köztük a stadiont teljesen megtöltő, mintegy 30 ezer palermói szórakozását is!

(Ez a teljesítmény még Dybala-nak is fájt…)

Így aztán hiába öltöztek még a lányok is Palermo-mezbe a lelátókon, e teljesítményt látva, gyaníthatóan egy darabig ők sem húzzák magukra eme ruhadarabot!

Chievo-Palermo

A több mint egy hónapja tartó nyeretlenségi szériának, és az immár 334 perce tartó gólínségnek legközelebb Veronában, a Chievo vendégeként (kezdés: szombat 18 óra) lehet véget vetni, de ez a feladat sem ígérkezik egyszerűnek. A sárga-kékek ugyanis, éppen ellentétes utat járnak be, mint a mieink, mert Rolando Maran legénysége velünk ellentétben, pont az utóbbi hetekben lendült nagyszerű formába, amit jól mutatnak az eredményeik is: az utolsó három bajnoki meccsükön 5 pontot gyűjtöttek úgy, hogy még csak gólt sem kaptak! A Milannal és a Roma-val hazai pályán játszottak gól nélküli döntetlent, vasárnap pedig általános meglepetésre idegenben győzték le 2-0-ra a Genoa-t, így aztán kellő önbizalommal várhatják az újabb bajnoki megmérettetést, ami tehát pont ellenünk esedékes. Ha a két csapat mostani formáját vesszük alapul, akkor egy „nagy 0-0-ra” van leginkább kilátás, de remélhetőleg, ezzel az eredménnyel egyik csapat sem egyezik ki előre! Iachini fiainak most már egyébként is mutatnia kellene valamit, ugyanis az utolsó három mérkőzésen sikerült lerombolni mindazt, amit addig felépítettek. Az is tény, hogy mesterünknek illő lenne személyi változtatásokat végrehajtani a Chievo elleni kezdőben, és mondjuk Andelkovic valamint Terzi helyett jó lenne megnézni Ortizt vagy Milanovic-ot is a védelemben. Ugyanakkor természetesen a középpályára is ráférne a frissítés! Barreto helyett például nem Jajalo-nak kellene állandóan bizalmat szavazni, hanem megkaphatná az esélyt akár Della Rocca is, akit ha már fizet a klub, akkor tegyen is hozzá valamit a csapat szerepléséhez, és lássuk meg végre, hogy mire is képes valójában! A legfontosabb kérdés azonban a támadójátékunkon való javítás, hiszen az utóbbi meccseken nemhogy gólt nem szerzett a társaság, de még nagyon helyzetbe sem került. Bízunk benne, hogy szombaton megszakad a negatív széria, és több mint 334 perc után, újra sikerül majd legalább egyszer betalálni az ellenfél hálójába, amely remélhetőleg, még a 3 ponthoz is elegendő lesz! Mint tudjuk, az ősszel elég volt egyetlen Rigoni-gól a győzelemhez.