Folytatjuk, és egyúttal be is fejezzük azt a sorozatunkat, amelyben olyan “elveszett” játékosok után nyomoztunk, akik a 2004-es feljutás óta megfordultak nálunk, és anno, meghatározó szerepet is töltöttek be a rózsaszín-fekete klub életében, azóta viszont ismeretlen utat jártak be. Bevalljuk, nem kicsit szégyelljük magunkat, hogy a háromrészes sorozatunk utolsó fejezetére majdnem egy évet kellett várni (az első két epizódot még 2014 májusában olvashattátok), ám a különböző okok, sajnos nem tették lehetővé azt, hogy hamarabb aktiváljuk ezt a posztot. Most azonban végre elkészült az utolsó hatos bemutatása is, amelyet a „folytatás” gombra kattintva lehet elolvasni!

Leandro Rinaudo: Ha valakire igaz az a mondás, hogy nem lett próféta a saját szülővárosában, akkor az pontosan Leandro Rinaudo. Korábbi középhátvédünk 1983. május 9.-én született Palermóban, és a labdarúgó-pályafutását is itt kezdte. 1991 és 2001 között végigjárta a korosztályos csapatokat, majd 17 évesen eljött élete nagy pillanata: egy kupameccsen (a harmadosztályú csapatoknak rendezett Coppa Italia Serie C-ben) magára ölthette a felnőtt csapat rózsaszín-fekete színű mezét, amely valószínűleg mindmáig örök emlék maradt a védőnek. Már csak azért is, mert ez az ominózus kupatalálkozó egy Catania elleni szicíliai derbi volt, amelyen sajnos, 2-1 arányban alulmaradtak a mieink. Rinaudo karrierje azonban ettől a pillanattól felfelé ívelt. A következő szezonban, kölcsönben a Varese együttesét erősítette, ahol mindössze hétszer lépett csak pályára. Miután a palermói klub az év végén visszarendelte Leandro-t, a következő szezonra újra kölcsönadta. Rinaudo a B-ligában szereplő Salernitana futballistája lett, ahol igen fiatalon, 20 évesen alapemberré vált, hiszen 24 bajnoki találkozón jutott szóhoz. Ekkor még minden bizonnyal úgy gondolták a vezetőink, hogy túlságosan mélyvíz lenne számára szeretett klubjában, az időközben élvonalba jutott Palermo-ban szerepelni, így aztán újabb kölcsönadás jött a fiatal Rinauodo-nak. Új székhelye a Cesena együttese lett, ahol tényleg nagyot robbantott a szicíliai születésű védő, aki a B-ligában 36 mérkőzésen át viselte a nem túl acélosan szereplő fehér-feketék mezét, 2005. január 16.-án pedig olyat tett, amelyre minden palermói büszke volt: megszerezte élete első bajnoki gólját, méghozzá a Catania ellen, amely nem mellesleg még 3 pontot is ért a Cesena-nak. Lehet, hogy eme tény is közrejátszott abban, hogy a 2005-2006-os szezont már a Palermóban kezdhette. Gyanítjuk, külön motivációra neki nem volt szüksége, hiszen ezer szállal kötődött a városhoz, így aztán abban is biztosak vagyunk, hogy 2005. október 30.-át még most is neves dátumnak tartja volt védőnk. Rinaudo ekkor mutatkozott be a Palermo felnőtt csapatában, a debütálás meg nem is volt rossz, hiszen végigjátszotta az Udinese elleni idegenbeli bajnokit, mi több, az ő nevével fémjelzett védelem gólt sem kapott aznap. Ezt követően pedig gyakorlatilag alapemberré vált. A következő 5 bajnokin mindig kezdő volt, és egy meccs kivételével végig is játszotta a találkozókat, a teljesítménye pedig egyre meggyőzőbb lett.

2005 decemberében aztán, végleg belopta magát a rózsaszín-fekete szívekbe, ugyanis az UEFA-kupa csoportkörének utolsó játéknapján két góllal járult hozzá a Brondby 3-0-s legyőzéséhez. A csapat továbblépett (később a Schalke 04 jelentette a végállomást), Rinaudo nevét pedig minden Palermo-szurkoló megjegyezte. A bajnokságban viszont akkortájt nem ment kedvenc csapatunknak, ami odavezetett, hogy Del Neri vezetőedzőt menesztették, ez pedig nem igazán jött jól Rinaudo-nak sem. Noha a későbbiekben olykor-olykor még megkapta az esélyt az akkori 77-es, összesen így is csak 11 meccs jutott neki a 2005-2006-os szezonban. Talán nem meglepő, hogy ezt követően 2006 nyarán, a komoly változtatásokat végrehajtó palermói klub nem is szavazott újabb bizalmat Rinaudo-nak, és inkább ismételten kölcsönadta – ezúttal a Siena-nak. Hogy Leandro-ban maradt tüske emiatt, azt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy élete egyetlen sienai gólját pont a nevelőegyesülete, vagyis a Palermo ellen szerezte, 2006. december 23.-án. Mindazonáltal a Siena-ban nyújtott teljesítménye (27 meccsen 2493 percet játszott) újfent meggyőzte Zampariniékat arról, hogy érdemes másodjára is megadni a bizalmat az ízig-vérig palermói védőnek. Rinaudo pedig ezúttal valóban élt is az eséllyel, és meghatározó játékossá avanzsált. A 2007-2008-as bajnoki évadban összesen 22 mérkőzést játszott rózsaszín-feketében, és ezeken két gólt (a Livorno idegenbeli 4-2-es legyőzésekor, és az Empoli elleni hazai 2-0-n volt eredményes) is szerzett. Igaz, Rinaudo játékában azért mindig benne volt a veszély, hiszen ebben a szezonban 8 sárgát és 1 pirosat is kapott, ennek ellenére mégis mindenki elégedett volt a pályán nyújtott teljesítményével. Bár ekkor sokan úgy gondoltuk, hogy Rinaudo személyében hosszú időre megoldódott a belső védő kérdése klubunknál, 2008. június 4.-én hidegzuhanyként ért minket a hír, miszerint a Napoli kb. 6 millió euróért megvásárolta a saját nevelésű játékosunkat.

És ez a klubváltás, ma már tudjuk, hogy nem tett jót Rinaudo karrierjének. Mert ugyan a bemutatkozása (két gól a Vllaznia elleni Európa-Liga selejtező meccsen) és az első szezonja (17 meccsen 1350 percet töltött a pályán) még jól sikerült Nápolyban, ezt követően azonban igencsak megindult lefelé a lejtőn. Különösen rossz döntést hozott akkor, amikor 2010 nyarán, az átigazolási időszak utolsó napján beleegyezett abba, hogy a Juventus kölcsönjátékosaként Torinóba költözzön, mert ezzel gyakorlatilag elvesztegetett egy évet – többnyire a kispadon. Összesen egyetlen bajnoki mérkőzés és 165 perc (az EL-ben kapott még némi szerepet) jutott neki a zebrák mezében, majd a kölcsönszerződés lejárta után visszatért Nápolyba, ahol a következő félévben még ennyit időt sem tölthetett a pályán.

(Rinaudo nem tudott bizonyítani a Juve mezében)

2012 januárjában aztán, mindenki számára kedvező döntés született, hiszen Rinaudo-t kölcsönvette az akkor még A-ligában szereplő Novara, de 5 meccsnél több már itt sem jutott neki… Miután ismét visszakerült a Napolihoz, újabb kegyetlen év következett a számára: a 2012-2013-as szezont egy az egyben kihagyta, ugyanis egyszer sem került be a nápolyiak keretébe! A 191 centiméteres védő aztán 2013 nyarán végre megszabadult Nápolytól, és az éppen A-ligába jutó Livorno-nál kötött ki. Az újonc csapatnál legalább ismét alapember lett Leandro-ból, hiszen hosszú idő után megint pályára léphetett legalább 21 mérkőzésen, ám miután a csapat a szezon végén elbúcsúzott a legjobbaktól, Rinaudo-nak is útilaput kötöttek a talpára. 2014 júliusában megegyezett a B-ligában újoncnak számító Virtus Entella-val, ahol ugyan kulcsszerepet szántak neki, de nem tudott maradandót alkotni. Mindössze 8-szor húzta magára az Entella mezét, most januárban pedig már – karrierje során ki tudja hanyadjára – kölcsön is adták az osztálytárs Bari-nak.

(Rinaudo, immár a Bari melegítőjét viseli)

Leandro Rinaudo idén májusban már 32 esztendős lesz, ami azt jelenti, hogy egyre inkább csökken annak az esélye, hogy szerepeljen még a legjobbak között. Noha rendkívül ígéretesen indult a pályafutása, néhány rossz döntésnek köszönhetően mégsem lett belőle olasz szinten sem meghatározó futballista. Nyilván mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a futball ma már leginkább üzlet, és a menedzsereknek meg a különböző hitegetéseknek komoly szerepe volt abban, hogy 2008-ban a Napoli-hoz igazolt, ám úgy véljük, számára és számunkra is sokkal előnyösebb lett volna, ha akkor legalább még két-három évet marad Palermóban. Mert akkor talán most még a fiatalabb palermói szurkolók is tudnák, hogy kiről is van szó, így meg sajnos, még a szeretett szülővárosában sem lett belőle példakép! És ezt, azért sajnálhatjuk nagyon, mert egy olyan játékosról van szó, aki gyerekkorában minden bizonnyal azért járta végig a Palermo utánpótlás-csapatait, hogy egyszer a felnőttek között is híres labdarúgó legyen. Sajnáljuk, hogy nem sikerült Neki…

Giuseppe Biava: Zaccardo, Barzagli, Biava és Grosso. Hogy mi a közös bennük? Hát az, hogy éveken át meghatározó tagjai voltak a palermói védelemnek, illetve az, hogy valamennyien a szicíliai klubnál lettek híres, elismert futballisták. És hogy ki a kakukktojás az imént felsorolt négy névből? Igen, a választ valószínűleg sokan tudjuk. Giuseppe Biava. A legendás védelmi négyesünkből ő volt az egyetlen, aki nem volt tagja a 2006-ban világbajnokságot nyert olasz válogatottnak, pedig az akkori teljesítménye alapján, kis túlzással, akár még ő is ott lehetett volna! Bár a VB-aranyból nem jutott neki, azért így is tudja, hogy milyen bajnoknak lenni! 2004-ben ugyanis, ő már tagja volt a B-ligát nyert Palermónak, később pedig még Olasz Kupát is nyert a Lazio-val! A karrierje azonban nem Szicíliában kezdődött, hanem egy kis klubnál, méghozzá a Leffe-nél. 1992 és 1995 között három éven át szolgálta a leffei utánpótlás csapatokat, hogy aztán 1995-ben megkapja élete első profi szerződést – az Albinese együttesénél. Az 1977. május 8.-án született védőről hamar kiderült, hogy tehetséges, hiszen szép lassan alapemberré vált. 1998-tól hivatalosan már a Serie C2-ben szereplő AlbinoLeffe (egyesült az Albinese és a Leffe) labdarúgója, ahol rögtön az első évében nagy sikerélményben van része: az AlbinoLeffe osztályozón kivívta a Serie C1-es tagságot, Giuseppe Biava pedig gyakorlatilag huszonegynéhány évesen meghatározó tagja volt a csapat védelmi négyesének. Biava ezt követően – egy kisebb kitérőt követően – egészen 2004-ig szolgálta az AlbinoLeffe-t, ahol nyert egy harmadosztályú bajnoki címet 2002-ben, az itt eltöltött öt év alatt pedig, több mint 130 mérkőzést játszott. 2004. január 31.-én aztán, a téli átigazolási időszak utolsó napján, Biava a B-ligában feljutásért harcoló (akkor már az AlbinoLeffe is a B-ben szerepelt) Palermóhoz szerződött. Nem tudjuk, hogy mennyire befolyásolta a vezetőink döntését az a tény, hogy a 2003 decemberében játszott Palermo-AlbinoLeffe (2-1) bajnokin, pont Biava jegyezte a vendégek egyetlen találatát, de jól döntöttek, amikor átigazolták a védőt! És gyaníthatóan, Giuseppe sem bánta meg, hogy elfogadta kedvenc klubunk ajánlatát! A szezon végén ugyanis, másodosztályú bajnoki címet ünnepelhetett a Palermóval, amihez nagyban hozzá is járult a játékával. Biava hamar alapember lett Guidolinnál, sőt fontos gólokat is szerzett – elég, ha csak a Catania (5-0) ellen lőtt góljára, vagy a szintén feljutásra törő Messina otthonában (1-1) elért találatára gondolunk. A Palermo, mint tudjuk, 31 év után jutott fel újra a legmagasabb osztályba – többek között Giuseppe Biava-val a soraiban. Az egyre inkább közönség-kedvenccé váló védőre az A-ligában is komoly szerep hárult, hiszen a 2004-2005-ös szezonban 1080 percet tölthetett a pályán. A következő bajnoki idényben egy Roma-Palermo (1-2) mérkőzésen élete első A-ligás gólját is megszerezte, hogy aztán további két évet húzzon még le a rózsaszín-feketék mezében. A 2007-2008-as bajnokság volt az utolsó, amikor Biava még a Palermót (24 meccsen 1774 percet játszott) erősítette, mert a szezon végén, több mint 120 rózsaszín-feketében lejátszott mérkőzés után, Brienzával együtt Genovába távozott, helyette pedig megkaptuk Cesare Bovo-t.

Biava mindenesetre a következő két évben is bizonyította, hogy nem rossz futballista, hiszen a Gasperini vezette Genoa-ban is simán megállta a helyét. Ennek köszönhetően, ismét sikerült előrébb lépnie, ugyanis 2010. február 1-jén két éves szerződést kínált neki a Lazio, amit volt 21-esünk el is fogadott. Biava nagyszerű éveket töltött el a Lazio-nál, ahol végül nem kettő, hanem négy évet töltött el a pályafutásából. A 2012-2013-as szezon különösen emlékezetes lehet még ma is Biava-nak, hiszen csapatával megnyerte a Coppa Italia-t (a városi rivális Roma-t győzték le a fináléban 1-0-ra), mindemellett pedig 31 bajnoki meccsen, 8 Európa-Liga összecsapáson és 4 Olasz Kupa-találkozón viselte a „Római Sasok” mezét.

Noha a következő bajnoki évadban elbukták a Szuperkupát, Biava így sem panaszkodhatott: összesen 148-szor léphetett pályára a Lazio mezében, ami még a Palermóban eltöltött időszakától is jóval több volt. 2014 nyarán azonban lejárt a szerződése a fővárosi klubbal, Biava pedig júliusban egy évre elkötelezte magát az Atalanta-hoz, ahol tavaly augusztusban, egy Pisa elleni győztes kupameccsen mutatkozott be. Korábbi hátvédünk tehát, az idei szezonban már az Atalanta-t erősíti, amely eddig nem szerepel túl fényesen a Serie A 2014-2015-ös kiírásában. Giuseppe Biava viszont nem is olyan régen, február 1-jén igen fontos tettel segítette jelenlegi csapatát: a Cagliari elleni kiesési rangadón, az ő gólja is kellett a bergamóiak 2-1-es győzelméhez! Hogy a májusban 38. születésnapját ünneplő Biava-nak lesz-e még gólja a Serie A-ban, nem tudjuk, mindenesetre nem lennénk meglepve, ha hallanánk még róla! Mert a szép és hosszú pályafutása során, eddig minden csapatánál alakított valami emlékezetest!

Aimo Diana: Ha van a klubhűségnek mintaképe, akkor azt biztosan nem Aimo Diana-ról fogják másolni! Korábbi játékosunk ugyanis, több mint 10 klubban fordult meg aktív pályafutása során, így egy igazi vándormadárról lesz tehát szó az alábbiakban. Diana 1978. január 2.-án született Brescia-ban, és a karrierje is innen indult. Miután végigjárta a bresciai utánpótlás szamárlétráját, az 1996-1997-es szezonban két alkalommal már magára húzhatta az éppen B-ligát nyerő felnőtt csapat mezét is, így egyből egy aranyéremmel indult a pályafutása. A fiatal Aimo-nak azonban a következő szezon hozta meg a nagy áttörést, hiszen a Serie A-ban 29 mérkőzésen is pályára lépett, élete első A-ligás mérkőzésén (1997. augusztus 31.-én) pedig, rögtön az Inter ellen bizonyíthatott. Diana ebben a bajnoki évadban már két gólt is szerzett, ami jelezte, hogy az olasz futball egyik nagy ígéretéről van szó. Bár a Brescia kiesett a legmagasabb osztályból, Aimo az 1998-1999-es idényben továbbra is a Brescia-t szolgálta, amelynek színeiben újabb 28 mérkőzést játszott. A következő idényt azonban már az élvonalban szereplő Hellas Verona-ban kezdte, ahol Diana szintén fontos láncszem volt – 25 mérkőzésen jutott szóhoz. A teljesítményét látva a Brescia vissza is rendelte kölcsönjátékosát a Veronától, és a 2000-2001-es szezont már újra a nevelőegyesületénél töltötte, amelyik időközben visszajutott a Serie A-ba. Diana tehát folyamatosan a legjobbak között szerepelhetett, a második bresciai időszaka pedig olyan jól sikerült, hogy 2002 januárjában a Parma-hoz került.
Itt pedig minden álomszerűen alakult korábbi középpályásunk számára: a szezon végén megnyerte aktuális csapatával a Coppa Italia-t, miután a döntőben 1-0-ra legyőzték a toronymagas favoritnak számító Juventust. Noha Diana féléve olyannyira jól sült el, hogy az év végén végleg le is igazolta őt a Parma, a folytatás már kevésbé sikerült fényesre. A 2002-2003-as szezonban összesen csak öt mérkőzés jutott Diana-nak, így senki sem lepődött meg azon, hogy a bajnokság végén ismét váltott a jobb oldali fedezet. Aimo a Sampdoria-hoz került, ahol pályafutása legfényesebb időszakát töltötte: 3 év alatt 94 mérkőzés és 16 gól volt a mérlege, amivel híres, válogatott futballista lett Itáliában.

Így aztán 2006-ban már több klub is szerette volna a soraiban látni, de Diana és a Sampdoria, a Palermo ajánlatát fogadta el, amelyik 2 millió eurót valamint Bonanni és Terlizzi játékjogát adta cserébe a genovaiaknak. Az olasz válogatottban is egyre több szerephez jutó Diana leigazolása nagy fogásnak számított, és minden Palermo-szimpatizáns – köztük jómagam is – sokat várt tőle! Nos, a palermói pályafutása biztatóan is indult, hiszen akkortájt nagyon erős csapatot raktak össze a vezetőink, ám a későbbiekben szép lassan esett vissza Diana teljesítménye is, csakúgy, mint a csapaté! Noha a szezon végén az előkelő ötödik helyen végzett (lehetett volna jobb is, mert sokáig a harmadikak voltunk…) kedvenc klubunk, Aimo nem igazán hozta azt a szintet, amit vártunk Tőle. Első évében 26 bajnoki meccsen és 3 UEFA-kupa találkozón viselte a rózsaszín-fekete mezt, ám hiába töltött sok időt a pályán, hiányzott a játékából valami, s ha ehhez hozzátesszük, hogy mindössze egyszer volt eredményes, akkor talán már érezhető, hogy valami tényleg nem működött. Igaz az az egyetlen Diana-találat számomra örökké emlékezetes marad, hiszen pontosan a születésnapomon szerezte, amivel nem mellesleg döntetlenre mentette a meccset az Atalanta otthonában!

(Aimo (középen) itt még palermóiként ünnepelt)

Diana kapott még egy esélyt a Palermo-tól, ám hiába kezdhette a 2007-2008-as bajnokságot a csapattal, nem tudott bizonyítani a Barbera közönségének, és januárban, kölcsönben oda is adtuk a Torino-nak. Korábbi 8-asunknak 15 bajnoki meccs jutott még 2007 őszén a Palermóban, amelyeken ezúttal is „csak” egyszer volt eredményes! Gyorsan tegyük hozzá, hogy azt az egy gólt az akkor még világhírű Milan kapujába helyezte el, amellyel nagyban hozzájárult a csapat bravúrgyőzelméhez – a találkozó végén 0-1-ből fordítva végül 2-1-re (Miccoli utolsó perces szabadrúgásgóljával) győztek a mieink! És sajnos ez volt Diana utolsó emlékezetes momentuma, meccse a Palermo mezében, hiszen a későbbiekben már nem is maradt meg róla semmi az emlékezetünkben. Így aztán 2008. január 31.-én nem sokan bántuk, hogy a Torino együtteséhez került. Az viszont a sors fura fintora volt, hogy február 10.-én pont ellenünk mutathatta meg, hogy kár volt róla még lemondanunk: a bizonyítási vágytól égő Diana bevette a kapunkat, a Toro pedig 3-1-re elkalapálta a mieinket. A jó kezdés ellenére azonban, Torinóban sem alkotott maradandót, és – egy kisebb kitérőt leszámítva – nagyjából 3 év után, 2011 telén innen is távoznia kellett. Diana a svájci Bellinzona labdarúgója lett, ahol korábban már szerepelt kölcsönben, ám hiába tért vissza Svájcba, mindössze csak 16 meccs jutott neki, a szezon végén pedig szabadon igazolhatóvá is vált. 2011. szeptember 14.-én egy éves kontraktust kötött a Lumezzane-val, ahol szintén nem hosszabbították meg a szezon végén a szerződését, így Diana-nak újfent új munkahely után kellett nézni. Körülbelül félévnyi kihagyás után aztán, 2013 januárjában az ötödosztályban szereplő Trento csapatához igazolt, amelynek színeiben még lejátszott 13 mérkőzést, majd nem sokkal később visszavonult. Diana azonban nem szakadt el a labdarúgástól, hiszen a visszavonulását követően strandfocizott, és elvégezte az edzőképző tanfolyamot is. 2013. június 9.-e óta edzőként dolgozik a Brescia tartományban található FeralpiSaló (a Saló és a Lonato del Garda egyesüléséből jött létre) nevű klub utánpótlásbázisában, ahol a 15 éven aluliakkal foglalkozik. Ha olyan játékosokat nevel majd ki, mint amilyen ő volt a 2000-es évek elején, közepén, akkor az olasz futball, talán újra fejlődésnek indul!

Mario Alberto Santana: Az argentin középpályás 1981. december 23.-án született. Pályafutását odahaza, a San Lorenzo ifjúsági csapataiban kezdte, majd később ennél a csapatnál mutatkozott be a felnőtt korosztályban. 2001-ben már bajnoknak mondhatta magát, hiszen megnyerte csapatával a Clausura-t (vagyis a tavaszi szezon végén a San Lorenzo ünnepelhetett), majd ugyanebben az idényben még a Mercosur Kupát (1998 és 2001 között rendezték, amelyben brazil, argentin, chilei, paraguayi, és uruguayi csapatok vehettek részt) is elhódította a nevelőegyesületével. A fiatal Mario összesen 33 mérkőzést játszott a San Lorenzo színeiben, majd 2002-ben belevágott az európai kalandba. Az akkor még Venezia elnökeként megismert, Maurizio Zamparini hívta őt Velencébe, ahol 2002. március 4.-én, egy Venezia-Atalanta mérkőzésen be is mutatkozott új csapatában, és a Serie A-ban is. De összességében Santana-nak nem sok perc jutott Velencében, ugyanis csak 4 mérkőzésen kapott szerepet. És miután Zamparini áttette a székhelyét Palermóba, jött vele Santana is. A 2002-2003-as szezonban Mario már azért küzd, hogy kedvenc csapatunk feljusson a legmagasabb osztályba, ám ez, végül nem jött össze. A Palermo az utolsó fordulóban elbukott Lecce-ben, így pedig elbukta a lehetőséget még az osztályozóra is. Noha Santana mindent megtett (33 bajnokin szerepelt és 1 gólt lőtt) a cél érdekében, a következő szezonban mégsem számoltak vele a vezetőink, és inkább kölcsönadták őt a Chievo-nak. Ez pedig azt jelentette, hogy bár Mario hivatalosan a Palermo játékosa volt, a 2004-es B-ligát nyerő keretnek nem volt tagja, ezáltal az aranyéremből sem kapott. Mondjuk nem biztos, hogy ezt annyira bánta az argentin, hiszen a Chievo-val nagyszerű szezont futott a Serie A-ban, és ennek köszönhetően még az argentin felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott. A 2004-2005-ös szezonra egyből vissza is rendelte Őt Zamparini, Mario pedig szép lassan bejátszotta magát Guidolin csapatába. A bajnokságot végül 6. helyen záró újonccsapat mezében, 30 bajnoki mérkőzésen jutott szóhoz, és ezeken 3-szor eredményes is volt – a Lecce elleni 3-2-es sikerből például két góllal vette ki a részét. Mario Santana alapembere lett az akkori Palermónak, a játékával pedig valamennyi szurkolónk tetszését kivívta. Energikus, lendületes játékost ismertünk meg a személyében, aki a bal illetve olykor még a jobb oldalon is bevethető volt. Egy évvel később 28 bajnokit játszott a Palermo-ban, ám ekkor gólt nem, gólpasszokat viszont bőven adott. Illetve nem illik megfeledkezni arról sem, hogy az UEFA-kupában is alapembere volt a csapatnak! 9 nemzetközi kupameccsen játszott, az Anorthosis Famagusta elleni idegenbeli találkozón (4-0-ra nyertünk – szép idők voltak…) pedig megszerezte élete első gólját is a nemzetközi porondon. Mario Santana sokat tett kedvenc csapatunkért, 2006 nyarán azonban elhagyta Szicíliát, és a Toszkán-vidékre, a Fiorentinához igazolt – körülbelül 5 millió euró ellenében.

Az argentin középpályás pedig, a játékával a Lilák elismerését is elérte, hiszen egészen 2011-ig szolgálhatta a firenzei klubot, ami valljuk be, nem kevés idő! Ez időszak alatt, 108 mérkőzést játszott a Fiorentina színeiben, és 15 gólt szerzett, többek között még a Debrecen-Fiorentina (3-4) Bajnokok-Ligája csoportmérkőzésen is betalált. Santana, akárcsak Palermóból, úgy Firenzéből is emelt fővel távozhatott, és 2011-ben csatlakozott a Napolihoz. Nápolyban azonban nem találta meg a számításait, ezért már a télen új csapatot is kerestek Neki, és végül a Cesena-ban kötött ki. A Serie A-ban akkor (is) bennmaradásért harcoló cesenaiaknak sokat segített Mario (16 bajnokin 3 gól, a Palermo elleni 2-2-es meccsen ellenünk is beköszönt…), de a hőn áhított cél eléréséhez, az argentin szélső játéka is kevésnek bizonyult. Santana a szezon végén visszakerült a Nápolyhoz, akik újfent kölcsönadták: ezúttal a Torino együtteséhez került.

A 2012-2013-as bajnoki szezont a Bikáknál töltötte (27 bajnokin 4 találat), majd miután véget ért a bajnokság, 2013 júliusában végleg a Genoa-hoz igazolt. Itt azonban már nem sikerült bizonyítani volt 18-asunknak, akit 2014 januárjában a portugál Olhanense-nek, idén télen pedig a másodosztályban vitézkedő Frosinone-nak adták kölcsön. Mario tehát, hosszú évek után ismét a B-ligában futballozik, ám lehet, hogy csak fél évig kell a másodvonalban szerepelnie: a Frosinone ugyanis harcban van a feljutást jelentő helyekért, és ha Santana segít nekik az A-ligába juttatni a csapatot, akkor aligha kérdéses, hogy az őszt, már ismét a legjobbak között kezdi a 33 éves argentin is!

Simone Barone:  Emlékeznek még a 2006. április 15.-án játszott Palermo-Roma bajnoki meccsre? Ha nem, akkor segítünk! Ez a találkozó egy hihetetlenül izgalmas összecsapást hozott, amelyen kedvenc csapatunk 0-3-ból állt fel, és a végén egy máig emlegetett, parádés ollózós góllal egyenlített 3-3-ra. És hogy ki szerezte ezt a mesés találatot? Igen, Simone Barone, akit aligha kell bemutatnunk a szurkolóinknak! Barone gyakorlatilag ezen a mérkőzésen vált ismert labdarúgóvá Palermóban, hiszen az ollózós találata előtt már a második gólunkat is ő szerezte. De Simone Barone pályafutását nem lehet csak ezzel az egy meccsel összefoglalni!

Nos, Barone 1978. április 30.-án született, játékospályafutása pedig Parma-ból indult. 1996-ban felkerült a Parma felnőtt csapatához is, ám hiába töltött el majdnem négy évet az Emilia-Romagna vidéki csapatnál, nem alkotott maradandót a kék-sárgáknál. Közben kétszer kölcsön is adták (a Padova és az Alzano Virescit csapatait erősítette), majd ezt követően Barone 2000-ben a Chievo-hoz szerződött. Veronában elkezdte bontogatni szárnyait, ugyanis az első évében 31 bajnokit játszott a Chievo mezében, és négyszer be is vette az ellenfelek kapuit, így tevékeny része volt abban, hogy a Chievo feljutott a Serie A-ba. A 2001-2002-es bajnoki szezont tehát már a legmagasabb osztályban kezdhette Barone, aki ebben az idényben 16 mérkőzést játszott a Bentegodi közönsége előtt. Mivel Barone a Serie A-ban már nem nyújtott olyat, amilyet vártak tőle, ezért könnyű szívvel elengedték őt, Simone pedig gondolt egyet, s visszatért a Parma-hoz. 2002 és 2004 között 62 mérkőzést játszott a Parma-ban, és ennek a csapatnak a mezében szerezte meg élete első A-ligás gólját is – az Udinese elleni 3-2-es siker alkalmával. Barone, olyan játékosokkal játszott ekkor együtt, mint Adriano, Nakata, Mutu, Brighi vagy Gilardino, így nem is véletlen, hogy a Parma az ötödik helyen végzett a szezon végén az A-ban. Barone-ből pedig egyre jobb futballista lett a második parmai időszaka alatt. A következő szezonban már még inkább kulcsszereplője a csapatnak, amit jól jeleztek a számadatai is: Simone 33 mérkőzésen lépett pályára és 3 gólt is lőtt! 2004 júliusában aztán 5 millió euróért leigazolta őt a frissen feljutott Palermo. Hogy Guidolin vezérszerepet szánt Simone Barone-nek azt jól jelzi, hogy már az első évében kirobbanthatatlan volt a szicíliai csapat középpályájáról. Barone majdnem minden mérkőzésen szerephez jutott ebben az idényben, az első góljára azonban egészen sokáig kellett várni: 2005. május 15.-én a Reggina ellen (1-1 hazai pályán) volt először eredményes rózsaszín-feketében. Barone nemcsak a Palermo-szimpatizánsok figyelmét hívta fel magára ebben az évben, hanem a szövetségi kapitány, Marcelo Lippiét is: a középpályás 2004 novemberétől folyamatosan tagja lett a Squadra Azzuri-nak. (Érdekesség, hogy élete első felnőtt válogatott meccsét, még Parma játékosként pont Palermóban játszotta a cseh válogatott ellen.)

Barone nagyon komoly szerepet játszott abban, hogy a Palermo végül az előkelő 6. helyen zárt a bajnokságban, így aztán nem volt kétséges, hogy a következő szezonban is nagy szerep hárul majd az elnyűhetetlen középpályásra. Barone azonban nem az a fajta játékos volt, aki összerogyott a nyomástól! A Palermóban 8-assal játszó Simone a következő bajnoki idényben is a csapat motorja volt: Corini-vel együtt, fantasztikus kettőst alkottak a középpálya közepén! Barone ebben az idényben összesen 48 (!) mérkőzést (36 bajnokit, 5 Coppa Italia-meccset és 7 UEFA-kupa találkozót) játszott le a Rosanerik mezében, és ismét komoly szerepe volt abban, hogy a Palermo az 5. helyen zárta a bajnokságot. Ezek után nem volt meglepő, hogy Barone megkapta a meghívót a világbajnokságra készülő olasz válogatott keretébe is. Noha Barone-nek eleinte nem szántak kulcsszerepet a vébén, mégis tevékenyen hozzájárult Olaszország negyedik világbajnoki aranyához! Simone két fontos mérkőzésen, a csehek elleni ki-ki csoportmeccsen és az ukránok elleni nyolcaddöntőn is játszott, így aztán Barone joggal nevezheti magát világbajnoknak! Mert mint tudjuk, Olaszország 2006-ban a csúcsra ért – méghozzá egy kisebb palermói különítménnyel együtt!

Simone Barone tehát, a világbajnoki címmel lezárva, élete legnagyszerűbb szezonját futotta 2005-2006-ban, ami után érthetően az ázsiója is jócskán megnőtt! Sajnos, Zamparini a VB után nem is tudott ellenállni az érte kapott ajánlatoknak, amelyből végül a Torino-ét fogadta el a Presidente. Barone tehát két szép palermói év után távozott, és ezt követően 3 éven át a Bikákat szolgálta. A játéka azonban már nem emlékeztetett régi önmagára, hiszen korántsem nyújtott olyan teljesítményt a Toro-nál, mint előtte. Barone már a válogatottból is gyorsan kikerült, 2009-ben pedig elváltak az útjai a Torinótól. Jellemző a világbajnok akkori teljesítményére, hogy a Cagliari-n kívül nem jelentkezett érte nagyobb klub, így aztán Simone Szardínián kötött ki. Bár a Cagliari-nál sokat reméltek tőle, Barone nem alkotott maradandót (16 meccs/0 gól), és egy év után innen is távozott. 2010-ben a Livorno csapata leigazolta a világbajnok futballistát, ám hiába töltött el két évet ennél a klubnál, Barone már nem tudott megújulni. Így aztán 2012-ben szögre is akasztotta a cipőjét, és felhagyott az aktív labdarúgással.

Jelenleg edzősködik Simone, aki 2013 nyara óta a Modena Primavera csapatának a kispadját foglalja el. Remélhetőleg, egy nap edzőként is a csúcsra ér majd!

Andrea Caracciolo: Csak a Brescia! Ezzel a rövidke mondattal nagyjából össze is foglalhatnánk Andrea Caracciolo pályafutását, aki hiába fordult meg karrierje során több klubban is, egy csapattól eltekintve, sehol sem tudott jó teljesítményt nyújtani! Ez az egyetlen klub pedig, ahol tényleg igazán kedvenc lett, az Brescia. Karrierje során többször is visszatért a bresciaiakhoz, és itt, mindig a szebbik arcát mutatta. A Como-ban, a Perugia-ban, a Palermo-ban, a Sampdoria-ban, a Genoa-ban és a Novara-ban azonban – néhány jó meccset leszámítva – nem tudta megmutatni, hogy mire is képes valójában, és többnyire csalódást okozott a szurkolóknak.

Caracciolo egyébként Milánóban látta meg a napvilágot és a pályafutását is itt kezdte, de a felnőtt csapatig soha sem jutott el… Az 1981 szeptemberében született támadó még két másik klubban is szerepelt ifiként, de a felnőttek között, már a Sancolombano csapatának tagjaként mutatkozott be – még 1998-ban. Néhány kitérő, és egy sikeres bresciai korszak után aztán, 2005-ben Palermóba igazolt, és akkor öt évre írt alá a klubhoz. Mint tudjuk, összesen csak kettő lett belőle, hiszen a teljesítményével nem győzte meg a vezetőinket arról, hogy érdemes volt érte 8 millió eurót kipengetni, mint ahogy bennünk, szurkolókban sem volt meg a maximális megelégedettség iránta. Pedig nem is indult rosszul a karrierje nálunk! Az első évében termelt 11 gólt, ám ehhez, 46 mérkőzésre volt szüksége.

Caracciolo olyan játékos volt, aki ha elkapta a fonalat, akkor képes volt 5-6 meccsen keresztül gólt, gólokat lőni, ha viszont gödörbe került, akkor mérkőzések mentek el a kihagyott helyzetei és a gólínsége miatt. A 2006-2007-es szezonban aztán 29 bajnokin csak ötször volt eredményes, ami valljuk be, nagyon kevés volt – főleg egy csatártól! A legemlékezetesebb palermói találatát talán a West Ham elleni UEFA-kupa mérkőzésen szerezte, ami nem mellesleg győztes gól (1-0-ra nyertünk) volt az Upton Parkban. Bár Andrea-nak nem igazán sikerült a szicíliai kitérője, egy alkalommal (a horvátok elleni barátságos találkozóra) még a Palermóból is bekerült az olasz válogatott keretébe, amelyben ezen kívül még egyszer, 2004-ben szerepelt. Caracciolo-tól 2007 nyarán aztán, búcsút vettünk, amit nem igazán bántunk. A hórihorgas támadó ugyanis, a későbbiekben sem tudta bizonyítani, hogy kár volt tőle elköszönni. A Brescia-n kívül sehol sem tudott emlékezetes produkciót letenni az asztalra, így aztán hiába játszhatott a két genovai csapatban, a Samp-ban és a Genoa-ban, valamint az akkor élvonalbeli Novara-ban is, ezektől a kluboktól is hamar távoznia kellett. Brescia viszont mindig szívesen látta! Andrea Caracciolo 2012 januárjában, karrierje során immár harmadjára tért vissza a kékekhez, és jelen pillanatban is itt keresi a kenyerét. Caracciolo nem is oly régen, 2013. május 18.-án megszerezte a 102. bajnoki gólját is a bresciai csapat mezében, amivel beérte a klub korábbi gólrekorderét, Virginio De Paoli-t. Caracciolo azóta természetesen már túl is szárnyalta a korábbi kedvencet, így aztán a milánói születésű Andrea, ma már legenda a Brescia Calcio történetében, és nem lennénk meglepve, ha egy nap a városban is kitüntetnék a teljesítményéért.

Caracciolo-val, 2014 májusában szerződést is hosszabbított a lombardiai klub, egészen 2017-ig, így talán nem lövünk túl nagy bakot, ha megállapítjuk, hogy volt támadónk, minden bizonnyal itt akasztja majd szögre a futballcipőjét! És mindezen túl, az sem tartozna a komoly meglepetések kategóriájába, ha a pályafutása befejeztével, kapna egy megtisztelő feladatkört és egy irodát is a bresciai klubházban.