Ha őszintén akarjuk értékelni a szombati, Chievo otthonában bemutatott produkciónkat, akkor azt kell írnunk, hogy a veronai csapat megérdemelten tartotta otthon mindhárom pontot. És hogy miért állítjuk ezt? Nos, aki látta az 1-0-s hazai győzelmet hozó találkozót, valószínűleg egyetért velünk abban, hogy a mieink a Stadio Bentegodi-ban sem emlékeztettek régi önmagukra, hiszen a játékunkat ezúttal is, az utóbbi hetekben látott görcsös, kilátástalan erőlködés jellemezte, arról már nem is beszélve, hogy az ellenfél kapuja előtt megint csődöt mondtunk – és akkor még finoman fogalmaztunk. Így aztán túl vagyunk zsinórban a negyedik olyan bajnoki meccsen, amelyen nem lőttünk gólt, ez pedig nemcsak komoly kritika Iachini legényeire nézve, hanem már aggasztó is…

Stefano Sorrentino-t (fenti képen) vastaps fogadta a Bentegodi-ban. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen kapusunk éveken át szolgálta a Chievo Verona együttesét, amit úgy néz ki, az ottani szurkolók sem feledtek el neki. Mint ahogy a másik volt Chievo labdarúgóról, Luca Rigoni-ról is megemlékeztek a hazai szimpatizánsok, őt azonban, Stefano-val ellentétben, füttykoncerttel köszöntették, amiben minden bizonnyal komoly szerepe volt annak is, hogy az ősszel, Luca egyetlen találata döntötte el a két csapat szicíliai összecsapását. Apropó, ha már itt tartunk: a szombati meccs előtt, egy 1-0-s győzelemmel most is kiegyeztünk volna, akárcsak ősszel!

Nyilván, Giuseppe Iachini (fenti képen) is nyerni akart a veronaiak otthonában, a felállásból legalábbis erre következtettünk. A mesterünk, egy bátrabb, 4-3-2-1-es hadrendet vezényelt a pályára, amelyben az egyetlen komolyabb személyi változtatást az jelentette, hogy a svéd Robin Quaison bekerült Vazquez és Dybala mellé a támadószekcióba, a középpályán és a védelemben ugyanakkor nem sok variálás történt. De hiába igyekeztünk támadólag fellépni, a meccset az utóbbi hetekben igencsak jól szereplő Chievo kezdte jobban. Igaz, ehhez kellettek kedvenceink hibái is, amelyekből sajnos, ezúttal is volt bőven. Már az első öt percben nem győztük számolni az eladott labdák, és a rosszabbnál-rosszabb megoldások mennyiségét, ennek tükrében pedig nem is volt meglepő, hogy a sárga mezes hazaiaknak rögtön két nagy helyzetük is akadt a találkozó elején. Szerencsére, gól egyik lehetőségből sem született, mindazonáltal a kezdés nem sok jót sejtetett a folytatásra.

A 13. percben egy csapásra megváltozhatott volna minden, és újra nyerőpozícióba érezhettük volna magunkat, ám hiába került Paulo Dybala ajtó-ablak ziccerbe, egészen közelről képtelen volt bevenni a hazai kaput – vagy fogalmazzunk úgy, hogy Bizzarri védett nagyot. Ez a kimaradt helyzet egyébként, megmutatta, hogy az utóbbi hetekben mennyire nincs önbizalma a srácoknak, köztük La Joya-nak sem, aki a szezon első felében jóval lehetetlenebb szituációból is lőtt már gólt, most azonban 8 méterről is képes volt hibázni…

Persze ettől még lehetett volna továbbrohamozni a veronaiak kapuját, ehelyett azonban szép lassan beleszürkültünk a meccsbe. Jó megoldást alig-alig láthattunk a srácoktól, igaz, az első játékrész derekán, már a Chievo sem volt olyan magabiztos, mint a találkozó elején. Miután eltelt félóra, talán sokan fogadtak is arra, hogy ez egy tipikusan gól nélküli 90 perc lesz. Na, ja, akik így tettek, azok valószínűleg nem ismerték Sinisa Andelkovic és Claudio Terzi korábbi munkásságát! A két középhátvéd ugyanis, már az eddig eltelt időszakban is rendre „sokat tett” azért, hogy Sorrentino hálója legalább egyszer megzördüljön meccsenként, eme rossz szokásukat pedig szombaton, sajnos Veronában is megtartották. Persze nem lenne igazságos az egészet csak az imént említett két futballista nyakába varrni, ugyanakkor az is tény, hogy a Chievo egy olyan góllal került előnybe a 35. percben, amelyet leginkább a Fifa nevű számítógépes játékban szokás rúgni: Bizzarri előrevágta a labdát, Meggiorini megcsúsztatta, Paloschi pedig kiugrott az elmélázó Terzi és Andelkovic között, majd a kapu közepébe lőtt. Szinte a semmiből lett tehát 1-0 a hazaiaknak, amihez kellett a már-már megszokottnak nevezhető újabb védelmi hiba.

Ami meg a gól után következett, arról jobb nem is beszélni! A félidő hátralévő részében abszolút nem tudtak váltani a mieink, akiknek a játékát szó szerint rossz volt nézni! Barretoék valósággal szenvedtek, és csak, a hazai nézők által is elismert Stefano Sorrentino-nak köszönhettük, hogy nem lett nagyobb baj a szünetig.

Persze 0-1-gyel bemenni a pihenőre szintén nem túl jó érzés, de ekkor még élt a remény, hogy sikerül változtatni valamit a második játékrészre. Iachini egyelőre még várt a cserékkel, ám a játékban így is történt változás. Már a 46. perctől érezhető volt, hogy a srácok nagyobb sebességi fokozatra kapcsoltak, de a minőség, a váratlan fineszes megoldások továbbra is nagyon hiányoztak a játékunkból. Az 53. percben aztán, olyan dolog történt, amelyet vélhetően minden igazi Palermo-drukker előre megjósolt: beállt Andrea Belotti. Igen, tudjuk, Il Gallo-nak akkor jut szerep az idei szezonban, amikor a csapat már hátrányban van, így aztán a pályára lépése semmilyen újdonsággal nem szolgált. Az már nagyobb baj volt, hogy változást nem nagyon hozott a 99-es becserélése sem! Mert a támadójátékunk, csakúgy, mint az előző bajnoki meccseken, megint nagyon vérszegényre sikeredett! Dybala gyakorlatilag megjátszhatatlan volt, és ezúttal is túl sokat volt ok nélkül a földön, Belotti alig-alig ért a labdához, Vazquez meg próbált mindent egymaga megoldani, ha már a többiek nem segítettek neki.

(Vazquez (rózsaszínben) igyekezett, de egyedül kevés volt a masszív hazai csapat ellen)

De nem csak támadásban voltak gondjaink! A középpályásaink produkciója (Maresca feltűnően gyengén játszott, Rigoni-t valószínűleg zavarta a hazai közönség unszimpátiája, Barreto pedig egy-két jó megoldáson kívül sokszor eltűnt a mezőnyben…) és a védekezésünk legalább olyan borzalmas volt, mint az elől játszók teljesítménye, így aztán egyre inkább nagyobb lett a baj. És ezt a 62. percben sikerült még tovább tetézni! Ekkor ugyanis, Sinisa Andelkovic teljesen fölöslegesen, a 16-oson belül belekezelt a labdába, amiért a hazai csapat 11-est, a hátvédünk meg sárga lapot kapott. A labda mögé a találkozó egyetlen góljának a szerzője, Paloschi állt, ő azonban – óriási szerencsénkre – még csak kaput sem talált, és fölévágta a büntetőt.

Maradt tehát az 1-0, és vele együtt a halovány remény is az esetleges pontszerzésre, mert 2-0-nál már aligha lehetett volna bármiben is hinni! Andelkovic nem sokkal később, a 65. percben jóvátehette volna minden addigi hibáját, ám sajnos, centikkel melléfejelte a lasztit egy bal oldali szögletet követően.

(Andelkovic (rózsaszínben) előbb csinált egy 11-est, majd nem sokkal később majdnem gólt fejelt…)

Vártuk-vártuk csapatunk feltámadását, de valahogy semmi nem akart összejönni ezen a napon sem. Azt, már csak csendben tesszük hozzá, hogy Iachini megint teljesen értelmetlen cseréket (Daprelá h: Lazaar és Vitiello h: Rispoli) hajtott végre a hajrára, amelyek szintén nem segítették a gólratörőbb futball elősegítését.  A játékunk a mérkőzés hátralévő részében is ötlettelen, elképzeléstelen és kilátástalan volt, így hiába teltek-múltak a percek, nem sikerült eltüntetni az egygólos hátrányt. Pedig az utolsó negyedórára érezhetően elfáradt a Chievo is, a mieinknek azonban ezt sem sikerült kihasználni. A 81. percben egy pontrúgás után, Vazquez kapásból még eltalálta a felső lécet, ezen kívül viszont nem tudtunk újabb helyzeteket kialakítani. A 86. percben Andelkovic nagyjából meg is pecsételte a csapat sorsát, hiszen előbb elveszítette a labdát, majd még szabálytalankodott is, ezért a megmozdulásért pedig járt a sárga kártya, amiből már volt neki egy, így mehetett is zuhanyozni. Sajnos, szlovén hátvédünk hetek óta formán kívül futballozik, és talán nem is tesz majd neki rosszat a kényszerpihenő!

A szombati meccs ismét megerősített bennünket abban, hogy a védelmünkből nagyon hiányzik a Costa ricai Giancarlo Gonzalez, aki remélhetőleg, hamarosan újra egészséges lesz, mert vele, sokkal stabilabb szokott lenni a hátsó alakzatunk, mint nélküle. Mondjuk, az is igaz, hogy olykor-olykor meg lehetne adni az esélyt Danilo Ortiznak vagy Milan Milanovic-nak is, de ezt talán már többször is írtuk az előző posztjainkban.

Mindazonáltal a veronai vereséget, nem lehet, és nem is szabad csak egyetlen ember nyakába varrni, hiszen az 1-0-s végeredmény kialakulásában, valamint az elmúlt hetekben látott gyengélkedésben, mindenkinek meg van a felelőssége – beleértve természetesen a szakmai stábot és a vezetőséget is! A szombatihoz hasonló kilátástalan futballal nehéz lett volna 3 pontot szerezni a jó formába lendülő Chievo ellen, mint ahogy ez a teljesítmény bármelyik A-ligás csapat ellen kevés lett volna a győzelemhez, de még talán a pontszerzéshez is!

Így a Chievo, fájó leírni, de teljesen megérdemelt győzelmet aratott, és tett egy újabb nagy lépést a bennmaradás felé, miközben a mieink szomorúan, zsinórban az ötödik alkalommal hagyták el győzelem nélkül a pályát, sőt immár 424 perce még csak gólt sem lőttek. A diadalt ünneplő hazai publikum tagjai tehát, joggal ünnepelték a meccs végén a csapatukat, és mindemellett, nagyon sportszerűen, korábbi kedvencükről sem feledkeztek meg: csapatkapitányunkat, Stefano Sorrentino-t a lefújás után is vastapssal jutalmazták! No, igen, rajta kívül nem nagyon lehetett másik palermóit megtapsolni ezen a szombaton…

(Sorrentino-t szívesen látta a Bentegodi közönsége)

A kéthetes bajnoki szünetben így fest a tabella: