Folytatjuk nemrégiben megkezdett sorozatunkat, amelyben azon „elveszett” játékosaink után nyomozunk, akik a 2004-es feljutás óta megfordultak nálunk, és anno, meghatározó szerepet is töltöttek be a rózsaszín-fekete klub életében, azóta viszont ismeretlen utat jártak be. A háromrészes sorozatunk első fejezetében Monyox kollégám már bemutatott Nektek hat volt futballistánkat, most pedig következik az újabb hatos.

Dorin Goian: Valószínűleg sokan emlékszünk még a román belső védőre, Gulliver-re. Goian 1980. december 12.-én született a körülbelül 107 ezer fő lakta Szucsava városában. A pályafutása is itt indult, 1997 és 1999 között pedig a szucsavai Foresta Falticeni klub második csapatában már 14 mérkőzésen is pályára lépett. Két évvel később már az első csapat keretéhez tartozott, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen három évet töltött el. 2000-ben ennek a csapatnak a színeiben mutatkozott be a román A divízióban, méghozzá egy győztes mérkőzésen. Goian rengeteget köszönhet a Foresta Falticeni nevezetű klubnak, s talán még többet Marin Barbu vezetőedzőnek. Barbu volt, aki felfedezte a Goian-ban rejlő képességeket, s később ő adta neki a Gulliver nevű becenevet is – a magassága miatt. „Gulliver egy egyszerű, kemény felépítésű játékos, akivel soha semmilyen probléma nem volt.”– mondta róla Barbu. Bár a szucsavai klub 2002-ben kiesett az élvonalból, s azóta sem jutott ilyen magasságokig, Goian-nak mégis felfelé ívelt a karrierje. A 2002-2003-as szezont szintén a román élvonalban, a Ceahlaul Piatra Neamt együttesében töltötte, ahol 45 mérkőzésen két gólt is lőtt. Pechére, a Ceahlaul úgy járt, mint a Falticeni, vagyis az év végén kiesett az első osztályból, Goian-nak pedig ismét csak váltania kellett. Így került át a szintén A ligás FCM Bacau-hoz, ahonnan életében először lett román válogatott. Két év múlva pedig eljött élete nagy lehetősége: 2005. március 4.-én Gulliver öt évre szóló szerződést írt alá Románia egyik legpatinásabb klubjához, a Steaua Bukaresthez. Goian a 2005-2006-os szezonban már megkapta a lehetőséget a védelem tengelyében, ezt követően pedig kirobbanthatatlan tagja lett a Steaua-nak. Első nemzetközi gólját is ennek a klubnak a színeiben szerezte, sőt, betalált a Middlesbrough elleni 2006-os UEFA-kupa elődöntőjének visszavágóján is, amelyet végül elveszítettek a románok. (Ki ne emlékezne, Maccarone és a Boro menetelésére…) Goian 2007-ben kis híján a Dortmund futballistája lett, ám helyette inkább a horvát Robert Kovac-ot szerződtette a sárga-fekete klub. A védő nem bánkódott és maradt a Bukarestnél, ahol újabb nagy sikereket ért el. A 2007-08-as szezonban például óriási szerepe volt abban, hogy a Steaua főtáblás lett a Bajnokok Ligájában, hiszen a Zaglebie Lubin és a BATE Boriszov elleni selejtezőkön is gólt lőtt. Mindemellett Románia is sokat köszönhetett Gulliver-nek, mert a 2007 októberében rendezett Románia-Hollandia (1-0) Európa-bajnoki selejtezőn, győztes gólt szerzett, amivel a románok gyakorlatilag kvalifikálták magukat a kontinens-viadalra. Erre a Goian-gólra pedig szinte az egész világ felfigyelt. 2007-ben már arról cikkezett a nemzetközi sajtó, hogy Goian iránt érdeklődik a Manchester United és több európai topklub is. Nem sokkal később ismét közel állt ahhoz, hogy a Bundesliga-ba kerüljön, ám Gigi Becali klubtulajdonos kevesellte a svábok által ajánlott 3.8 millió eurót (700 ezerrel kért többet…), így Goian ismét nem tudott váltani. A 2008-as, Ausztria és Svájc által rendezett Európa-Bajnokságon Gulliver a franciák (0-0) és az olaszok (1-1) elleni csoportmeccsen is pályára lépett, a játékával pedig szinte mindenki elégedett volt. Ennek ellenére, újabb egy évet maradt a Steaua-nál (leginkább Becali úrnak köszönhetően, aki az Eb-t követően már 5 millió euróra emelte az értékét…), ahol a 2008-2009-es román bajnokság egyik legszabálytalanabb embere lett, a szezonban gyűjtött 14 sárga lapjával. 2009 nyarán, egész pontosan augusztus 6-án, végre teljesült az álma, és összejött a nyugat-európai szerződés. Hozzánk került, méghozzá akkori vezetőedzőnk, Walter Zenga külön kérésére. Állítólag mindössze 2 millió eurót pengettünk ki érte a Steaua-nak, Goian pedig évi 550 ezer eurós fizetésért írt alá. Nagy kihívás várt rá nálunk, hiszen a Palermo-ba nagyszerű szezont futó, időközben Wolfsburgba igazoló Simon Kjaer-t kellett volna pótolnia. Bár kezdetben voltak nehézségei a román hátvédnek, később mégis alapembere lett a védelmünknek. Goian két év alatt 30 mérkőzésen húzta magára a rózsaszín-fekete mezt, ez alatt pedig egyszer volt eredményes. Ezt az egyetlen gólt, ami nem mellesleg rettentő fontos három pontot ért, a Milan kapujába rúgta, méghozzá 2011 márciusában. Goian pályára lépett az Inter-Palermo olasz kupadöntőn is, amit sajnos 3-1 arányban elveszítettünk, ám Goian nem okozott csalódást. És mint később kiderült, Gulliver ezzel a meccsel el is köszönt tőlünk. Összességében nagyszerű két évet töltött el Szicíliában, ahol a teljesítményével sem volt soha semmi problémánk.

Gulliver ezt követően a skót Rangers-höz került, ahol hivatalosan két évet töltött el, ám abból csak az elsőt játszotta végig glasgow-i klubnál. A 2012-13-as bajnokságra kölcsönadták az olasz másodosztályú Spezia-nak, amelynek színeiben 26 alkalommal lépett pályára. 2013 nyarán aztán az anyagi csőd szélére jutott Rangers szabadlistára tette, Dorin pedig a görög elsőosztályú, Aszterasz Tripolisz-hoz igazolt (lenti képen), akikkel 2 éves szerződést kötött.

Úgy néz ki, volt hármasunk Görögországban is simán megállja a helyét, hiszen az első szezonjában már 26 mérkőzésen lépett pályára, csapatával pedig bejutott a Görög Szuper Liga legjobb négy csapata közé, ahol a rájátszást követően a negyedik, nemzetközi kupaindulást érő helyen végeztek. Gulliver tehát, ha minden jól megy, jövőre ismét megmutathatja magát Európában, mi pedig nagyon szurkolunk majd Neki, ezzel jelezve, hogy nem felejtettük el a kiváló román belső védőt!

Fabio Grosso: A világbajnokságot nyert balhátvédünket aligha kell bemutatni a Palermo-szurkolóknak. Grosso 1977. november 28.-án született, Rómában. 1994-ben az örök városhoz közeli, Renato Curi Angolana klub junior-csapatához igazolt, és gyakorlatilag innen indult a karrierje. 1995-ben már a felnőtt csapat tagja volt, amelyben nem sokkal később már kulcsembernek számított. Három eltöltött év alatt 108 hivatalos mérkőzést játszott a Curi színeiben, ahol támadó középpályásként, s balszélsőként összesen 47 (!) gólt is szerzett. Az 1998-99-es szezont aztán már, az akkor Serie C2-ben szereplő Chieti gárdájában töltötte, ahol újabb mesés három szezont húzott le. Grosso-ra elsősorban még itt is támadójátékosként tekintettek, Fabio pedig igyekezett meghálálni a bizalmat: 68 meccsen 17-szer vette be az ellenfelek kapuit. A remek teljesítményének hamar meg is lett az eredménye, ugyanis 2001-ben az A-ligában szereplő Perugia szerződtetette, Grosso villámkarrierje pedig folytatódott. A legmagasabb osztályban, az első perugiai évében is rögtön alapember lett, de itt már nem támadó szerepkörben. Serse Cosmi, a Perugia akkori trénere ugyanis, balhátvédet csinált a rettentő tehetséges játékosból. Bár eleinte idegen volt neki ez a pozíció, végül hamar felvette a ritmust, amit jól jelzett a második perugia-i szezonja, amikor már 30 mérkőzést (ezeken 4-szer eredményes is tudott lenni) is játszott. A 2003-04-es bajnokság felénél aztán lemondtak róla Perugia-ban, és Grosso úgy döntött, hogy új kihívást keres és új klub után néz. 2004 januárjában így került hozzánk. Palermo-ban, csakúgy mint korábbi állomáshelyein, ismét hamar berobbant. Francesco Guidolin kulcsszerepet szánt neki a védelem bal szélén, Grosso pedig meghálálta a bizalmat. Játékával rengeteget tett azért, hogy a rózsaszín-feketék bajnoki címet nyerjenek a Serie B 2003-2004-es versenykiírásában, amivel 31 év után újra az elsőosztályban szerepelhetett a csapat. A következő két szezont is nálunk töltötte, és nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy igazi közönség-kedvenc lett. Gyakorlatilag elképzelhetetlen volt nélküle a védelmünk – ekkor állt össze a Zaccardo, Barzagli, Biava, Grosso hátsó négyes is, ami talán mindmáig az egyik legjobb, legstabilabb hátvédsorunk volt. A 2004-2005-ös szezon végén, újonc csapatként, az UEFA-kupa indulást érő 6. helyen végzett a csapat, hogy aztán a következő évadban, három fronton is (köztük a nemzetközi kupában is) nagy menetelés kezdődjön – Grosso-val a bal szélen. A mieink a bajnokságban az ötödik helyen zártak, az UEFA-kupában pedig egészen a nyolcaddöntőig jutottak, ahol végül a Schalke 04 elleni csaták jelentették a végállomást. De nemcsak ezért volt emlékezetes a 2005-2006-os bajnokság: a mieink a Coppa Italia-ban is közel álltak a döntőhöz, ám az elődöntőben a Roma, 2-2-es összesítéssel, idegenben lőtt több góllal elbúcsúztatott minket. Ettől függetlenül elképesztően szép szezont zártunk, s ugyanez igaz Grosso-ra is. A balhátvéd játszotta a legtöbb meccset ebben a szezonban, ugyanis 47 tétmérkőzésen (33 bajnoki, 6 olasz kupa-meccs és 8 UEFA-kupa találkozó) lépett pályára a Palermo színeiben. Érdekesség viszont, hogy hiába játszotta a legtöbb mérkőzést ebben a bajnoki évadban, gólt egyszer sem szerzett. Az egész évben mutatott produkciójával viszont rászolgált Marcello Lippi meghívójára, ami a 2006-os világbajnokságra szólt. Fabio Grosso pedig, ha már elutazott, nem tétlenkedett: Világbajnoki címhez segítette a Squadra Azzura-t! És ez, tényleg így igaz! Már a nyolcaddöntőben is nagyot alakított – sokak szerint színészeket megszégyenítő módon! Az ausztrálok elleni meccs utolsó perceiben, 0-0-s állásnál betört a 16-oson belülre, ahol Lucas Neill próbálta becsúszva szerelni, ám ez nem sikerült, és Grosso, még ha el is találta Neill, elég könnyen megadta magát. Miután a bíró 11-esnek látta, a megítélt büntetőt Totti magabiztosan értékesítette, amivel 1-0-ra győzött és továbbjutott az egyébként emberhátrányban (Materazzi-t már korábban kiállították) lévő válogatott. Grosso legemlékezetesebb pillanatai azonban még csak ezután következtek. Mert hiába nem lőtt gólt az előző bajnokságban, a világbajnokságon, amikor a legfontosabb volt, betalált! A házigazda németek ellen vívott elődöntőben, a rendes játékidő lejárta után, a 2×15 perces hosszabbításban, Grosso a 119. percben szerezte pályafutásának alighanem legfontosabb gólját. Ekkor a 16-os jobb sarkából mesterien csavart ballal Lehmann mellett a bal sarokba. Az ezt követő gólöröm, amikor eufórikus örömmel, a boldogságtól üvöltve futott vissza a saját térfelére, a szurkolókat egy korábbi legendára, Marco Tardellire emlékeztették.

Grosso pedig ezzel, a 119. percben becsavart labdával gyakorlatilag a fináléba rúgta az olaszokat! És még nem ez volt a csúcs, ugyanis a Berlinben rendezett, franciák elleni döntőn szintén hős lett: a 0-0-val véget érő találkozó 11-es párbajában ő lőtte be a mindent eldöntő büntetőt, amivel Olaszország világbajnok, Fabio Grosso pedig világsztár lett!

Ezt követően, nem is volt meglepő, hogy sorban álltak érte a topcsapatok, a mieink pedig nem is tudták megtartani az immár világbajnokként hazatérő futballistát, akit 5 millió euró ellenében, no meg Dellafiore játékjogáért cserében elpasszoltunk az Internek! Milánó kék-fekete részén azonban már nem ment annyira Grosso-nak, hiszen mindössze 23 bajnoki mérkőzésen játszott. Igaz, a 2006-2007-es szezon végén így is aranyérmet ünnepelhetett, ám hiába nyert Scudetto-t, az év végén távoznia kellett.

2007-ben a Lyon igazolta le, ahol Fabio újra alapember lett. Két évet légióskodott Franciaországban, és 52 Ligue1 meccsen 2 gólt szerzett, mindemellett pedig két újabb aranyéremmel (francia bajnok, és francia kupa-győztes lett) bővítette éremkollekcióját. 2008-ban ott volt az Európa-bajnokságon, ahol sem az olaszok, sem pedig Grosso nem alkotott maradandót. 2009-ben hazatért, és csatlakozott a Juventus csapatához. Három újabb év, és 47 bajnoki mérkőzés a Serie A-ban, ám ez a Grosso ekkor már nem emlékeztetett a 2006-osra. 2012 nyarán aztán vissza is vonult, de a futballtól és a torinói zebráktól nem szakadt el. A 2013-2014-es szezont még a Juventus Primavera csapatának segítőjeként kezdte, 2014. március 11.-e óta viszont már menedzserként irányítja a Juve fiataljait.

(A képen Fabio Grosso és felesége, Jessica Repetto)

Grosso-nak egyébként két fiúgyermeke (Filippo és Giacomo) is született feleségétől, Jessica Repetto-tól, így joggal reménykedhetünk benne, hogy egy nap, lesz még Grosso nevezetű futballista a Palermo-ban és talán az olasz válogatottban is. A papától mindenesetre lehet tanulni!

Fabio Henrique Simplicio: Grosso után jöjjön még egy Fabio. A brazil középpályás, 1979. szeptember 23.-án született, Sao Paulo-ban. Pályafutását is szülővárosának a csapatában kezdte, akiket 2000 és 2004 között erősített. Ez idő alatt két állami – Paulista – bajnokságot is nyert a Sao Paulo-val, 2004-ben pedig belevágott az európai kalandba. Az olasz Parma csapatához került, és egy nappal a 25. születésnapja előtt, be is mutatkozott a Serie A-ban, méghozzá egy Bologna (2-1) elleni vesztes mérkőzésen. Simplicio hamar bejátszotta magát a parmaiak kezdőjébe, ugyanis az első szezonjában már 34 mérkőzésen is pályára lépett, négyszer pedig még az ellenfelek kapuját is megzörgette. A 2005-2006-os szezont is a sárga-kékeknél töltötte, ahol túlszárnyalta az előző bajnokságban mutatott teljesítményét: 37 mérkőzésen már 10-szer volt eredményes. Simplicio a nagyszerű teljesítményével sok csapat figyelmét felkeltette, ő azonban nagy örömünkre 2006 nyarán Mark Bresciano-val (róla, a Monyox által írt hatosban olvashattatok) együtt, a Palermo-t választotta következő csapatául. Négy fantasztikus évet töltött el Szicíliában, Fabio Simplicio pedig óriási kedvence lett szinte minden rózsaszín-fekete szurkolónak. 129 tétmérkőzést játszott le nálunk, ezeken pedig összesen 21 gólt szerzett. Első palermói gólja is nagyon emlékezetesre sikeredett, ugyanis először az ősi rivális, Catania elleni 5-3-as győztes meccsen talált be. Pár nappal később még nagyobbat alakított: a West Ham elleni UEFA-kupa visszavágón kétszer is bevette az angolok kapuját, ezzel pedig nagyon sokat tett azért, hogy a Palermo ledolgozza a Londonban összeszedett egygólos hátrányát, s továbbjusson. Fabio Simplicio az első nálunk töltött szezonjában 41 tétmeccset játszott, ezeken pedig összesen hét gólt jegyzett. A 2007-08-as bajnokságban ott folytatta, ahol egy évvel előtte abbahagyta: 36 mérkőzésen 5 gól. Apró szépséghiba, hogy a csapat nem éppen a legjobb szezonját futotta ekkor. Simplicio ezt követően még újabb két évet futballozott Palermo-ban, 2010-ben viszont már nem tudott nemet mondani az AS Roma ajánlatára.

Két évet töltött el a Farkasoknál, ahol szintén jó véleménnyel voltak róla – köszönhetően a 43 meccsen szerzett 8 góljának is. 2012-ben aztán, 8 évnyi Olaszországi légióskodás után úgy döntött, hogy távol-keleti kalandra vágyik, ezért a japán Cerezo Osaka-t választotta. Egy év után viszont már innen is továbbállt, és 2014-ben a szintén japán, Vissel Kobe csapatához csatlakozott, ahol jelenleg is futballozik.

Massimo Mutarelli: A mindig nagy szívvel futballozó középpályás, 1978. január 13.-án, Como-ban látta meg a napvilágot. Játékos pályafutása a bergamói Atalanta-nál indult, ahol 1994 és 1998 között edződött. Ezt követően négy évet húzott le a Genoa csapatánál, ahol 137 B-ligás mérkőzést játszott. A 2002-2003-as szezont viszont már nálunk töltötte, a következő évadban pedig neki is nagy szerepe volt abban, hogy a Palermo megnyerte a másodosztályt. Mutarelli Baldini-nél és Guidolin-nál is alapembernek számított: a 46 bajnoki mérkőzésből 41-en (!) pályán volt, s ezeken még két, győztes gólt (az Ascoli és a Ternana ellen, mindkét csapatot 2-1-re vertük) is szerzett. Mutarelli mindig megbízhatóan teljesített a pálya közepén, ha kellett támadott, ha kellett védekezett, ha pedig arra volt szükség, hogy szabálytalankodjon, akkor azt is megtette. Rendkívül alázatos futballista volt, aki a következő két, A-ligás szezonban is a Palermo-t erősítette. A 2005-2006-os menetelésekből ő is kivette a részét, hiszen a bajnokságban 23, az olasz kupában 2, az UEFA-kupában pedig 8 alkalommal is pályára lépett. Mutarelli Palermo-ban lett ismert A-ligás futballista, így aztán sokat köszönhet a klubnak, mint ahogy, mi is sokat köszönhetünk Neki. 2006-ban felfigyelt rá a Lazio, és szerződtette is. 48 tétmérkőzésen lépett pályára a római csapat mezében, 2009-től 2011-ig pedig a Bologna-t erősítette. 2012-ben még visszatért az Atalantahoz, ahol már mindössze egyetlen egy meccsen (egy Nápoly-Atalanta 1-3-mal véget érő derbin) viselhette a kék-feketék mezét. Mutarelli 2013-ban akasztotta szögre a cipőt, azóta elég kevés hír van róla. Valószínűleg az életben is olyan, mint amilyen a pályán volt: csendben, feltűnés nélkül, de annál hasznosabban végzi a munkáját!

Lamberto Zauli: A nagyon fiatal szurkolóink valószínűleg már kevésbé emlékeznek volt játékmesterünkre, volt 10-esünkre, vagyis Lamberto Zauli-ra. Pedig rettentő értékes játékosa volt a klubnak, s rengeteget tett azért, hogy a csapat 2004-ben, 31 év után újra az A-ligában játsszon. Zauli egyébként 1971. július 19.-én született Rómában, karrierje pedig Modena-ból indult 1988-ban. Nehéz lenne azt állítani róla, hogy ő volt a klubhűség mintaképe, ugyanis annyi csapatban játszott ezt követően, hogy azt még felsorolni is nehéz lenne. 1994-ig igazi vándormadár volt, ám miután ebben az évben szerződtette őt a Ravenna, Zauli egyre ismertebb futballista lett. Három év után 1997-ben a Vicenza csapatához került, ahol már nagyot alkotott, s megismerte őt az egész világ: négy év alatt 117 mérkőzésen 15 gólt szerzett, játékában pedig egyre többen gyönyörködtek. Legemlékezetesebb vicenzai gólját, az 1997-1998-as KEK-sorozat elődöntőjében szerezte, amikor az olaszok az ő találatával győzték le 1-0-ra az angol Chelsea-t. (A visszavágón aztán a londoniak ünnepelhettek, mert 3-1-re győztek, s ezzel bejutottak a sorozat fináléjába, amit végül meg is nyertek a VFB Stuttgart ellen.)

Zauli-ból nagyszerű futballista lett a Vicenza-ban eltöltött négy szezon alatt. 2002-ben aztán hozzánk igazolt, és Szicíliában is meghatározó ember lett. Első palermói évében 21 bajnokin 6 találatig jutott, a 2004-es, B-ligás bajnokságot nyert csapatban pedig szintén 21 mérkőzésen lépett pályára, s ezeken négyszer eredményes is volt. Érdekesség, hogy ekkor csak olyan találkozókon lőtt gólt, amelyet végül mindig a Palermo nyert meg: betalált a Catania ellen idegenben megnyert meccsen, aztán egy góllal kivette a részét a Nápoly elleni hazai, 4-0-s győztes mérkőzésből, a Livorno (4-1) ellen pedig duplázott. Zauli az A-ligában is sokat tett a Palermo-ért. A 2004-05-ös szezonban 27 bajnokin négy gólt jegyzett, Guidolin mesternél pedig alapember lett. Zauli mindig az egy szem csatár, Luca Toni mögött kapott szerepet, és mindig forintos passzokkal szolgálta ki, hozta helyzetbe a társakat. 2005-ben aztán a Sampdoria-hoz került, itt azonban már nem tudott gyökeret ereszteni. Egy év után távozott is, és a Bologna-hoz igazolt, de itt sem találta meg a számításait. Ezt követően még egy-egy szezont lehúzott az alacsonyabb osztályokban szereplő Cremonese és a Bellaria futballistájaként is, 2009-ben pedig végleg felhagyott az aktív játékkal. Edzői karrierbe kezdett, első csapata pont a Bellaria volt, ahonnan aztán 2010-ben az eredmények elmaradása miatt kirúgták. A 2010-2011-es szezont már a Serie C2-ben szereplő Fano (korábban itt is futballozott) csapatának a kispadján kezdte, de sok időt itt sem töltött el.

2012 januárjában aztán kinevezték a Serie C1/A-ban futballozó Reggiana vezetőedzőjének, de majdnem két év után, 2013 decemberében felmentették a munkavégzés alól, az időközben UEFA pro-licenszet szerző trénert. Sokáig azonban nem maradt munka nélkül, ugyanis 2014. február 3.-a óta már a Real Vicenza szakmai munkájáért felel. Lamberto tehát szépen építgeti edzői karrierjét, őt ismerve pedig, biztosak lehetünk abban, hogy nem a jelenlegi klubjánál fog megöregedni. Talán egyszer még a Renzo Barbera-ban található hazai kispaddal is jobban megismerkedhet…

Stephen Ayodele Makinwa: A nigériai támadó nem nyújtott maradandót Palermo-ban, ám mi mégis megemlékezünk róla. Makinwa 1983. július 26.-án született a Nigériában található Lagos-ban. Fiatalon az FC Ebedei nevezetű klubban pallérozódott, és itt fedezte fel magának az olasz Reggiana, akik 2000-ben szerződtették is. Tapasztalatszerzés céljából azonban egyből kölcsön is adták a Serie D-ben játszó Conegliano-nak, ahol 8 mérkőzésen 2 góllal hívta fel magára a figyelmet. 2001-ben megvette játékjogának a felét a Como, ám komolyabb szerephez nem jutott a nigériai, ezért aztán egy év múlva visszatért a Reggiana-hoz. A 2002-2003-as szezonban nyújtott produkciója (29 meccsen/6 gól) genovai szerződést ért, a Genoa ugyanis megvette őt, de nem a Reggiana-tól, hanem az időközben már teljes játékjogát birtokló Como-tól. 2003 őszén még kölcsönben a Como-t erősítette, 2004 januárjától pedig, szintén kölcsönben a Modena együttesében szerepelt. A 2004-2005-ös szezonban szerepelt a Genoa színeiben is, ahol lőtt 6 gólt a Serie B-ben, ám Diego Milito és Roberto Stellone mellett nem sok szerep jutott neki. Ezért aztán ismét továbbállt, és 2005 januárjában az Atalanta-hoz igazolt. A 17 meccsen lőtt 6 gól nem volt rossz ajánlólevél, ami meg is nyitotta az utat Palermo felé. 2005 júliusában a hírek szerint 7,5 millió eurót adtunk érte, de Makinwa nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. 23 bajnokin összesen 5 gólt lőtt a 2005-2006-os szezonban, egy csatártól pedig ez nagyon kevés volt. Az is igaz, hogy nem volt könnyű dolga, hiszen szurkolóink számára az időközben Firenzébe igazoló Luca Toni volt a mérce, Makinwa viszont közel sem ezt a kategóriát képviselte. Pedig ígéretesen indult a karrierje nálunk: az első három fordulóban, az Inter (3-2) és a Siena (2-1) ellen is győztes gólt szerzett, ám ezt követően valami megszakadt nála. Igaz a helyzetét nem könnyítette meg, hogy a télen szerződtettük Davide Di Michele-t, aki Caracciolo-val nem is alkotott rossz párost, Makinwa pedig egyre inkább háttérbe szorult. Így aztán 2006-ban távozott is, és Rómában, a Lazio-nál talált új klubot magának. A hírek szerint 3,3 millió euró ellenében váltunk meg tőle, Makinwa pedig úgy tűnt, a hányatott évek után végre megtalálta a helyét.

A római klubnál kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen hat évet töltött el, és 45 bajnokin lépett pályára. Bemutatkozott például a Bajnokok-Ligájában is, de a gólokkal Rómában is adós maradt, mert összesen három találatig jutott. Nem is volt meglepő, hogy 2008-tól már leginkább csak papíron volt a Lazio játékosa, a rómaiak ugyanis, gyakorlatilag mindent megtettek azért, hogy túladjanak rajta. Az európai szinten nem éppen fényes mutatói ellenére, Makinwa-tól otthon mindig sokat vártak, éppen ezért 18 alkalommal a felnőtt válogatottba is meghívták. Volt támadónk legnagyobb büszkeségeit is hazája nemzeti mezében érte el, ugyanis 2006-ban harmadik, 2008-ban pedig második lett a nigériai válogatottal az Afrikai Nemzetek Kupáján.

Makinwa 2008 után kölcsönben megfordult a Reggina, a Chievo és a Larissa együtteseiben is, ám sehol sem tudott maradandót alkotni, így aztán mindig visszakerült valahogy a Lazio-hoz, ahol szintén csak epizodista volt. 2012-ben aztán lejárt a szerződése a Lazio-nál („végre!” – gondolhatták a Sasok szurkolói), és a futballsikereiről nem éppen híres, kínai Beijing Baxy FC csapott le rá. Makinwa azóta is itt futballozik, és úgy néz ki, hogy a kínai bajnokság tényleg fekszik Neki, hiszen az első kilenc meccsén már négy gólt is lőtt. Innen azonban aligha van visszaút az európai topligák felé…