A teljesség igénye nélkül, kiemelünk néhány fontos jelenetet a szombati, Milan ellen elveszített (1-2) meccsről, amelyek hűen tükrözték csapatunk játékát: Sorrentino potyázott; a védelmünk ismét gyengén teljesített; Barreto belesérült a saját lövési kísérletébe; Rigoni a hajrában gólpasszt adott Menez-nek; Vazquez 0-0-nál képtelen volt 5 méterről bevenni az üresen tátongó kaput; Dybala pedig megint többször játszott színészt, mint futballistát. Na, most ezek után aligha számít meglepetésnek, hogy az ezúttal sem brillírozó, és amúgy teljesen átlagos középcsapat benyomását keltő Milan is győztesen távozott a Barbera-ból, nekünk meg nem maradt más a húsvéti ünnepekre, minthogy a sonka mellett megemésszünk egy újabb kiábrándító vereséget is!

Elmozdulni a nulláról! Alighanem ez lehetett valamennyi rózsaszín-fekete drukker vágya a nagyszombaton rendezett, Milan elleni hazai meccs előtt, hiszen mint tudjuk, az elmúlt bajnokik, nagyon nem sikerültek kedvenceinknek. Olyannyira nem, hogy az előző öt meccsen megszerezhető 15 pontból mindössze 2-t sikerült bezsebelni, ráadásul az utolsó négy bajnoki találkozón (Empoli, Cesena, Juventus, Chievo) még csak gólt sem lőttünk, sőt még a pályán bemutatott játékunk sem érte el a kívánt szintet – és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Így aztán a Milan ellen nem lehetett más cél, csak az, hogy támadjunk fel (ha már húsvétot ünnepelünk) végre, vessünk véget a 424 perce tartó gólínségnek, és öt nyeretlenül megvívott bajnoki után ismét három ponttal gazdagodjunk!

Természetesen Iachini is a győzelemben gondolkodott, ugyanis ezúttal is egy támadóbb szellemű, 4-3-2-1-es hadrendet varázsolt a pályára, köztük a Quaison-Vazquez-Dybala csatártrióval. Az viszont már kevésbé volt érthető, hogy a középpályáról miért maradt ki Maresca és kezdett Jajalo, mint ahogy Barreto erőltetésétől is szívesen eltekintettünk volna! Mindegy, a meccs elején nem tűnt úgy, hogy aggódnunk kell a középpályásaink miatt, hiszen egész jól kezdtük a találkozót. Na, nem úgy, mint régen, de az előző hetekhez képest mindenféleképpen biztatóbb volt a játék képe! Bár helyzetbe nem nagyon kerültünk, a labda többet volt nálunk, és igyekeztünk dominálni is. Quaison nagyszerűen mozgott, mellette pedig Achraaf Lazaar teljesítménye érdemelt figyelmet. Már csak azért is, mert a marokkói balhátvédnek, már az első negyedórában is többször kellett kisegítenie a középhátvéd posztján szereplő Vitiello-t, aki szemmel láthatóan formán kívül mozgott – rögtön az első perctől kezdve! De nemcsak Roberto-val volt baj a védelemben, hanem a jobb szélen játszó Rispoli-val is, akinek rendkívül kevés jó megoldása volt! Persze ugyanez igaz Jajalo-ra is, aki középső középpályás létére képtelen volt mozgatni a csapatot, ráadásul sokszor teljesen észrevehetetlen is volt. Ettől függetlenül a többiek igyekezték tenni a dolgukat, a 23. percben pedig csak Vazquez-en múlt, hogy nem mozdult el a nulláról a csapat, és nem került előnybe! Quaison egy remek szóló után Dybala elé tette a labdát, aki megkerülte Mexest, ám hiába centerezett pontosan középre, a teljesen egyedül érkező Vazquez 5 méterről képtelen volt bevenni az üresen maradt kaput, és mellé gurított! Ajtó-ablak helyzet volt, amely kizárólag az olasz válogatottban is bemutatkozó El Mudo-n múlt. Jegyezzük meg, hogy ezeket a helyzeteket a szezon első felében gond nélkül oldotta meg a honosított olasz, most azonban úgy tűnik, hogy a csapathoz hasonlóan ő is gödörben van. És ezt nemcsak ez a kimaradt lehetőség mondatta velünk, hanem a meccsen mutatott játéka is!

A Milan mindenesetre megúszta ezt a szituációt, ugyanakkor arra jó volt ez a helyzet, hogy tudatosuljon bennünk: a Mexes-Paletta belső védelmi páros könnyen zavarba hozható, és lehet keresnivalónk ezen a szombaton! Elképzelhető, hogy érezték ezt a mieink is, mert a lendület ezt követően is meg volt, sőt a következő tíz percben újabb lövésekig is eljutottunk, hiszen Rigoni és Quaison is próbára tette Diego Lopezt, a kapus azonban mindkét esetben a helyén volt, és elhárította a veszélyt. A Milan támadói közül leginkább Cerci és Destro aktivizálta magát, de komoly helyzetekig ők sem jutottak el. Ezért is ért mindenkit villámcsapásként a 37. perc történése, hiszen ekkor, a semmiből szerezte meg a vezetést a Milan. Vagyis, dehogy a semmiből! Sorrentino óriási potyájából! Az általunk sokat méltatott Stefano, aki nem mellesleg pár hete már a csapatkapitányi karszalagot is viseli, egy jobb oldalról, laposan belőtt labdát, rá nem jellemző módon kiejtett, ami pont az odacsúszó Cerci-re pattant, róla pedig a kapuba. Bohózatba illő jelenet volt, és tökéletesen megmutatta a mostani formánkat: amíg mi az ellenfél kapuja előtt képtelenek voltunk az üres kapuba bepasszolni a labdát, addig a saját kapunk előtt, a semmiből is képesek voltunk gólt rúgatni, az amúgy addig teljesen veszélytelenül futballozó Milan-nal…

(A meccs első gólja: a labda valahogyan bepattan Cerci-ről…)

Sorrentino tehát borzasztóan nehéz helyzetbe hozta a társakat ezzel a potyával, és mint később kiderült, ez fordulópont is volt a találkozón. Mert innentől kezdve ismét csak erőlködtek a srácok, és újfent, az utóbbi hetekben látott kilátástalanság jellemezte a csapat játékát. Ha valamikor, akkor ezen a mérkőzésen rendkívül fontos lett volna vezetést szerezni, ám ehelyett, megint a mieinknek kellett az eredmény után szaladni. A szünet előtt már csak egyetlen komolyabb lehetőségünk akadt, igaz, abból be is talált Barreto, ám mivel előtte már lesállást jeleztek, ezért a játékvezetők – jogosan – érvénytelenítették a találatot. Noha az első 45 percben abszolút egyenrangú partnerei voltunk a Milan-nak, a szünetben, egy hatalmas hibának köszönhetően mégis hátrányban voltunk, ez pedig nem sok jót sejtetett a folytatásra!

Azon mondjuk már meg sem lepődtünk, hogy Iachini (fenti képen) nem változtatott a második félidőre, azon viszont már igen, hogy mit műveltek a mieink a térfélcserét követően is! Egyik rossz megoldást követte a másik. Rispoli-nak sem a beadásai, sem a passzai nem sikerültek, Vitiello-nak fogalma sem volt a védekezésről, Jajalo-t nem is láttuk a pályán, Vazquez szintén rendkívül enervált volt (ki tudja, lehet, hogy rengeteget kivett belőle a válogatottnál töltött másfél hét), mint ahogy Dybala és a többiek sem voltak képesek kirángatni a csapatot a nehéz helyzetből. Aztán jött az 52. perc, és ekkor olyat láttunk, amit csak nagyon ritkán szoktunk futballpályán: Barreto alaposan rákészült, majd belesérült a saját lövési kísérletébe, ami után egyébként a szögletzászlónál hagyta el a labda a pályát! Hogy mit kapott a korábbi kapitány a stadionban helyet foglalóktól, azt inkább nem idéznénk, mindenesetre a lejövetelekor hallható hangos füttyszóban talán benne volt minden…

Mindazonáltal a kényszerű változtatás egy meglepetéssel is szolgált, hiszen az első cserénk így nem Belotti, hanem Chochev volt, akinek a beállításával egyébként semmit sem javult a játékunk. (Jó, ha háromszor találkozott a labdával a bolgár, a beállását követően…) Miközben azon töprengtünk, hogy miként fogunk kiegyenlíteni, kis híján még nagyobb lett a baj. Destro ugyanis, Gonzalez mellől a kapunkba passzolt, az asszisztens viszont lest jelzett (valószínűleg helytelenül…), így pedig 0-2 helyett maradt a 0-1, és vele együtt a remény is a pontszerzésre. Persze nem sokkal később jött Iachini „szokásos cseréje”, Belotti is, aki meglepő módon nem Vazquez-t vagy Dybala-t váltotta, hanem a kellemes meglepetést okozó Quaison-t. (Nem tudjuk miért…?)

(Quaison (rózsaszínben) 3 milánói között sem jött zavarba, ehhez képest mégis lecserélték…)

De hiába volt fent két befejező csatár is a pályán, a baj az volt, hogy nem volt mit befejezni… Az akcióink ugyanis, borzalmasan vérszegények voltak, így aztán Diego Lopez-nek nem is volt mit védenie. Egy ízben szerettünk volna 11-est kapni, a szintén formán kívül futballozó Rigoni esésénél viszont nem szólalt meg a síp. De ami ekkor elmaradt, az pár perccel később összejött! A 72. percben Belotti-t felbuktatta a 16-oson belül Paletta, amiért járt a büntető, méghozzá teljesen jogosan! A labda mögé Dybala állt, aki végre véget vetett a 496 perce tartó gólínségnek, és eltüntette a két csapat közt meglévő egygólos különbséget!

1-1 lett, és azt reméltük, hogy ez a gól most majd átszakítja a gátakat, és az egyenlítésből erőt merítve, akár még meg is nyerhetjük ezt az ütközetet! Kisebb lehetőségeink akadtak is, ám a 2. gól nem volt benne a játékunkban. Már csak azért sem, mert amikor lehetőségünk lett volna újra helyzetbe kerülni, akkor Dybala nem arra törekedett, hogy kicselezze Mexes-t, és egy az egyben nézhessen farkasszemet Diego Lopezzel, hanem inkább egy második 11-est próbált meg eljátszani a büntetőterületen belül – természetesen sikertelenül.

(Dybala és Mexes nagy csatát vívtak)

Lefogadjuk, hogy sokan már a döntetlennel is kiegyeztünk volna, mondván az elmúlt hetekben látott eredménytelenség után, végül is nem olyan rossz az egy pont sem, főleg úgy, hogy hátrányból egalizáltunk. Igen ám, de a 83. percben jött az újabb végzetes egyéni hiba, amely miatt még az a bizonyos egy pont is oda lett! Rigoni a félpályától rosszul passzolt hátra, amivel gyakorlatilag kiugratta a köztudottan nagyon gyors Jeremy Menez-t, aki köszönte szépen az (újabb) ajándéklabdát, és miután a kapuig gyalogolt a palermóitól kapott indítással, a jobb felsőbe helyezett. Luca Rigoni az utóbbi hetekben szintén nem olyan, mint amilyennek a szezon első felében megismertük, de még mielőtt kizárólag a középpályás nyakába varrnánk a második milánói gólt, érdemes pár szót említeni a Gonzalez-Vitiello kettősről is, akik nem csak borzasztóan helyezkedtek, de még rendkívül lassúnak is bizonyultak a francia támadóval szemben. Pedig azt hittük, hogy Andelkovic távollétében jobb lesz a védelmünk, ám úgy néz ki, akármilyen összetételben küldi pályára Jaki-mester a védelmet, az bármikor képes „robbanni”. Ezúttal a korábban többször is dicsért Vitiello játszott igencsak sok hibával, ugyanakkor Gonzalez is elég dekoncentrált volt.

(Vitiello-nak (rózsaszínben) nemcsak Destro-val (fehérben) gyűlt meg a baja szombaton, hanem a többi Milan-csatárral is)

Menez gólja pedig el is döntötte a három pont sorsát! Mert hiába volt még hátra a hosszabbítással együtt bő tíz perc, már a gól pillanatában tudtuk: másodjára nem fogunk kiegyenlíteni! Sajnos, így is történt, hiszen 1-2 után már lehetőségünk sem akadt, és mindössze egyetlen apró dolog maradt, aminek még örülhettünk: a 88. percben, Antonio La Gumina személyében pályára lépett egy saját nevelésű 19 esztendős játékosunk, aki nem mellesleg azt a Jajalo-t váltotta, aki ezúttal sem igazolta azt, hogy helye lenne a palermói kezdőben!

(Iachini kénytelen volt gratulálni kollégájának,Pippo Inzaghi-nak)

A Milan tehát, nem játszott jól, de mégis győzött 2-1-re Palermóban, ez pedig nem jelentett mást, mint azt, hogy a húsvét sem hozta meg csapatunk számára a feltámadást, és immár hat bajnoki óta tart a nyeretlenségi széria. Utoljára, február 14.-én, a jó erőkből álló Napoli-t győztük le, ám hogy, azóta mi történt a csapattal, arra egyelőre mi is csak keressük az okokat, magyarázatokat! Az viszont, talán jelent valami halvány reménysugarat, hogy hosszú idő után, legalább a lőtt gólok számában sikerült elmozdulni a nulláról. Kár, hogy a játék képét, és az eredményt tekintve még továbbra sem!

Udinese-Palermo

Legközelebb, április 12.-én vasárnap, az Udinese otthonában lépünk pályára (kezdés: 15 óra) bajnoki meccsen, ahol szintén nem lesz könnyű megszakítani a február közepe óta tartó negatív sorozatot. Az udinei csapat jelenleg a 13. helyen áll a tabellán, egy ponttal lemaradva a mieinktől, így ha nem akarunk lejjebb kerülni a táblázaton, mindenféleképpen el kellene kerülni a vereséget! Andrea Stramaccioni legényei egyébként, velünk ellentétben nincsenek rossz formában, hiszen az utolsó négy bajnokijukon veretlenek maradtak, igaz, ezekből mindössze csak egyet, a Torino elleni hazai mérkőzést tudták megnyerni, ám a Fiorentina és a Genoa elleni döntetlen szintén megsüvegelendő eredménynek számít. Ebből kiindulva, minden bizonnyal nagyon nehéz kilencven perc előtt állunk, ám reméljük, a srácok végre megmutatják a valós tudásukat, amelynek köszönhetően sikerül pontot, vagy akár pontokat szerezni a Stadio Friuli-ban!