Szépen elaludtuk a Verona elleni kupakiesést: sosem kellemes élmény, amikor Luca Toni góljával szenvedünk vereséget.. hétvégén azonban már bajnoki pontokért megy a becsúszás, addig is azonban a blog történelmének első vendégposztja következik: méghozzá arról a csapatról, amely az elkövetkezendő szezonban a Derbyt fogja jelenteni számunkra. A remélhetőleg csak egy szezon erejéig a Cataniát helyettesítő Trapani Calcióról olvashattok floyddebarber tollából, hajtás után.

Hadd meséljem el nektek a kis nyugat-szicíliai kikötőváros csapatának történetét, mely hősies küzdelemmel, eredményes játékkal öt év alatt 4 osztályt lépett elő, és amely idén – története során először – a másodosztályban méri össze erejét többek között ősi riválisával, a Palermoval!

Némi személyes bevezetővel, illetve bemutatkozással illene kezdenem, hiszen vendégpostot írok. 24 éves doktorandusz vagyok, a focihoz tulajdonképpen semmi közöm, azok közé tartozom, akik ebben az országban nem értenek a labdarúgáshoz(van még ilyen rajtam kívül?), csak grundszinten játszottam, viszont a rajongásom, lelkesedésem rendíthetetlen, így az alábbiakban is inkább afféle amatőrködést várjatok, mint szakmai elemzést.

Az ihlet is elég érdekesen jött: minden bizonnyal sokan ismerik a Football Manager c. játékszériát, aminek a 2011-es kiadásának kapcsán szerettem bele a klubba. Megrögzött Milan-szurkolóként sem jelent nagy kihívást a játékban a világ legjobb csapatának (bocsi) menedzselése, így a játék kedvéért a negyedosztály akkori leggyengébbjét, az utolsónak jósolt a Trapani Calciot választottam. A dolgot nem részletezném, a feljutásokat kiharcoltam, a címeket megnyertem, és noha az eredeti csapatból ezeknek már csak Dario Barraco volt a részese (BL-döntőn csereként győztes gól!), követni kezdtem a való életben is a klub dolgait. Meglepetésemre ugyanabban az évben a Trapani valóban feljutott (igaz, csak második helyen), kedvenc irányítóm pedig valóban a csapat sztárjává vált. A tavalyi tragikomikus szezonzárás után az idei sikereket is heti szinten követtem, talán nem túlzás azt mondani, hogy a csapat legnagyobb magyar rajongója vagyok (aki másképp gondolja, jelentkezzen). Lássuk hát a klub és a csapat történelmét!

A szurkolók természetesen igazi szicíliaihoz méltóan viselkednek

A gyönyörű tengerparti városban 1905. április 2.-án tartotta először jó ötletnek néhány suhanc, hogy labdarúgással is foglalkozó sportklubot Unione Sportiva Trapani néven, ebben az elképzelésükben pedig a márki és néhány híresebb helyi sportoló is támogatta őket. Időbe telt a berendezkedés, az első hivatalos meccset a Palermo Foot-Ball Club ellen játszották 1908 októberében zöld mezben, az eredmény pedig dicsőséges 11-0-s vereség volt az akkor már nyolc éve regnáló és egy Whitaker kupát is begyűjtő csapattól. Ez a kegyetlen verés egy évszázados rivalizálást indított a Palermoval szemben, noha igen ritkán találkoztak hivatalos mérkőzésen a felek.
A következő években a csapat minden szembejövővel hajlandó lett volna focizni, de akkoriban ez nem volt olyan egyszerű. Miután egy hadihajó legénységét sikerült rettenetesen megverni 2-1-re, illetve a város határában, a hegyen a csapatból kiváló megalakuló Ericét is sikerült legyőzni hasonló arányban Garibaldi menetelésének 50. évfordulóján (azon a meccsen született egy büntetőgól is, amit két méterről (!!) végeztek el). 1912-ben végre összecsapott a klub az akkor Lylibeo Marsala néven ismert szomszédokkal, akit az első két meccsen kétszer vertek 6-1-es összesítéssel, és amelyik csapat még a Palermonál is nagyobb riválisnak számít(nyilván velük gyakrabban összefutottak itt-ott).

A világháború beköszöntével pedig feloszlott a klub, a két világháború között pedig kisebb konjunktúra ment végbe a térségben (manapság is leginkább a halászat és az arra épülő konzervipar jellemzi a kikötővárost), természetesen a foci sem maradhatott ki ebből. Új sportklubok alakultak Sport Club Vigor Trapani és Drepanum Unione Sportiva néven, majd 1923-ban US Trapaneseként egyesülve elindultak a tartományi bajnokságban, ám az érdeklődés hamar elszállt, így 1926-ben ismét átalakult az egyesület.

A húszas évek meghatározó testvérkontingense, a Zolli-fivérek igen stílusosan öten voltak

A következő években Vigor Trapaniként versenyeztek a srácok, majd AS Trapaniként, végül 1930-ban a feloszló klub helyén megalakult a mai egyesület hivatalos jogelődje, a Juventus Trapani, a csapat sikereit pedig a kolozsvári születésű Heinrich Schönfeldre bízták, aki az osztrák válogatott és a Serie A után igazi világsztár volt a helyi amatőrök szemében, a közvetítésével megismert calcio danubiano pedig rányomta a bélyegét a következő évekre, évtizedekre. Az osztrák Wunderteam által a harmincas években Hugo Meisl alatt játszott játékrendszert nevezték így, ami tulajdonképpen a Chapman-féle 3-2-2-3 „WM” (olaszul csak sistema) és Pozzo-féle 2-3-2-3 „WW” (olaszul metodo)vegyítésének felelt meg. Schönfeld hozta a csapatnak a nerazzuri mezt is, amit előző csapatától, az Intertől lesett el.

Az évszázad első részében a kor hitvány szokásainak megfelelően „csak úgy a mezőn”, a Via Spaltin játszották a meccseiket a srácok, és mivel lelátó nem volt, a szomszédos házak erkélyéről nézték a meccseket a helyiek (de legalább nem kellett sorban állni a WC-knél és a sör is olcsóbb volt így). A húszas évekre azonban valami értelmes arénát is ki kellett volna már alakítani, sokat panaszkodtak a pálya talajának keménysége miatt, ám gazdasági okok miatt 1943-ig ez maradt a városi stadion.

A ma már elhantolt Via Spalti „stadion”, a környező házakból tényleg remek lehetett a kilátás

1932-től 3 évig (annak megszűnéséig) szerepeltek a megtévesztően elnevezett Prima Divisioneben, melyet később Serie C néven (tehát harmadosztályként)olvasztottak be a rendszerbe. Mégis, ezek voltak a csapat eddig fénypontjai, hiszen ha csak papíron is, de ez volt az egyetlen „topligás” kirándulásuk, és még ez a harmadosztályú szereplés sem volt túl gyakori. Természetesen ez így nem volt elég egyszerű, így a harmincas években még kétszer nevet cserélt a csapat, először AS Trapanira (itt jelent meg először a gránátvörös mez), majd ismét Juventus Trapani lett, de ezúttal ismét a korai zöld színt húzták elő (ami egyébként a helyi márki kedvenc színe volt anno). Végül, csak hogy keretbe lehessen foglalni a történetet, 1940 és 1943 között a második világháborús elfoglaltságok miatt szünetet tartottak a focival, így remek lehetőség adódott a fiatal focistáknak, hogy részt vehessenek a harcokban. Trapani egyébként eleinte kiemelt jelentőséggel bírt a tengelyhatalmak szempontjából, hiszen reptere és kikötője alkalmas volt az afrikai alakulatok támogatására, azonban erre természetesen a szövetségesek is rájöttek és széjjelbombázták az egész várost a biztonság kedvéért (a történelmi San Pietro városrész egy az egyben megsemmisült).

Ilyen körülmények közepette a kikötő és a városközpont közvetlen közelében fekvő pálya nem volt alkalmas a focira, pedig ’43-ban már nagyon kellett valami szórakoztatót is játszani, így a csapat kitelepült a város melletti Campo Aulá-ba, egy korábbi tésztagyár udvarára („olaszok”). A következő évtizedek történetében kevesebb érdekességet találunk és állandó déjá vu érzés foghat el: számos névváltás (1990-ben és 2002-ben újjá is alakult a klub), rengeteg megjárt alsóbb osztály (a Serie C volt a csúcs, de a ’78-as felosztás után a C1-be is csak ritkán jutottak el), egyedül a mez színe maradt meg: a gránátvörös első mezt általában egy fehér második követte, néhol fekete, sárga vagy kék elemekkel. Az időszakra jellemző, hogy a legnagyobb büszkeséget egyrészt az új pálya felhúzása, másrészt egy 1959-es Palermóban aratott 3-1-es győzelem jelentette – egy barátságos mérkőzésen. 1957-ben építeni kezdték a ma is álló Provinciale stadiont, mely több mint tízezer ülőhellyel rendelkezett volna a tervek szerint, ám az 1960-as megnyitókor még csak a keleti lelátórész és az északi karéj volt kész A stadiont 1987-ben kiegészítették a keleti fedett tribünnel, ám a déli karéj sosem épült meg (mellesleg ’88 és ’90 között a Palermo itt játszotta hazai meccseit a Renzo Barbera, akkori nevén La Favorita VB-re való átépítése miatt).

Az épülő Provinciale, a kor szokásai szerint futópályával

A Palermo újjáalakulása után, 1987-88-ban a Serie C2-ben (negyedosztályban)játszott utoljára egy ligában a Trapani és a tartományi főváros csapata, az első meccsen gól nélküli döntetlen született, a másodikon a Domenico Di Carloval felálló rózsaszínűek otthon 2-0-ra nyertek. Abban az évben ráadásul a kupa csoportkörében is összetalálkoztak a kelet-szicíliai riválisok, ott oda-vissza kikaptak a gránátvörösek. A két csapat legutóbbi hivatalos meccsei miatt tehát van miért visszavágnia a Trapaninak.

A zseniális Nino Barraco 24 góljával és sehol sem jegyzett számú gólpasszával számos győzelemre vezette a rettenetes minőségű videón látható csapatot

A csapat (eddigi) legnagyobb sikereit a kilencvenes évek elején-közepén érte el, akkoriban egy tényleg „jó” csapat alakult ki, amelyik a C1 ligába jutva az osztályozókig is eljutott, de a Serie B-indulást akkor sem sikerült kiharcolni. Annak a csapatnak akkor tagja volt Nino Barraco, aki nem csak a Trapani, de a rivális Marsala legjobb góllövője is egyben (harmadosztályú gólkirály is volt, az akkoriban aranylabdát nyerő Baggiohoz hasonlították), és a Serie B-ben a Palermo játékosaként is játszott két szezont, tehát igazi helyi legenda Nyugat-Szicíliában. Rajta kívül itt szerepelt többek között Francesco Galeotto is, aki élete nagy részét másodosztályú csapatok alapembereként töltötte, sőt, a Treviso kérészéletű elsőosztályú kalandjának is főszereplője volt; Salvatore Tedesco a fivéreihez hasonlóan fáradhatatlan középpályásként szántotta a pályát(palermói a család, Giovanni 2006 és 2010, Giacomo 1994 és 1997 között számított kvázi kezdőnek a rosanerinél, utóbbiról még lesz szó); az azóta pékké váló Gaetano Vasari a Palermoval később feljutott az elsőosztályba,  és „ki ne emlékezne”Vincenzo Italianora, aki a két veronai csapattal több, mint 100 Serie A meccset játszott le az elmúlt 15 évben. Az előző fiatalemberekhez hasonlóan itt töltötte karrierjének egy nagyon fontos állomását Marco Materazzi is, aki később Scudettot, BL-t és világbajnoki címet is szerzett. Marco barátunk ráadásul innen, a harmadik vonalból igazolt a következő években stabil első osztályúvá váló Perugiába.

Barraco, Vasari és Materazzi – három harcos a nagy csapatból

A játékosok távozásával és megfelelő pótlásuk hiányával a csapat meggyengült, a klub pedig előbb a negyed-, majd az ötödosztályban lett állandó tag, pedig 2004-ben még a Zeman-tanítvány Dario Golesano is edzette az alakulatot. A jelenlegi tulaj, Vittorio Morace 2005-ben vette át az irányítást, megtette cégét, az Ustica Lines hajótársaságot főszponzornak, ám a vezetőedzőt nem sikerült jól kiválasztania – az év során kétszer is váltani kellett, a csapat pedig kizúgott a hatodosztályba. Szerencsére azonban nem tántorodott el ambiciózus terveitől, a következő szezonban kinevezte Tarcisio Catanese-t menedzsernek. aki játékosként Serie A-s tapasztalattal is rendelkezett, és korábban a Parma utánpótlásánál dolgozott. Két év alatt sikerült is kiharcolnia a feljutást a Serie D-be(ami még mindig csak amatőrliga), ám 6 fordulóval a vége előtt a kiesés elkerüléséért edzőváltásra került sor. Végül sikerült bent maradni, ám a következő évtől Roberto Boscaglia vette át a csapat vezetését, és teszi ezt mind a mai napig. Az új mester első évében magabiztosan jutott fel a C2-be – ami már profiliga volt -, ahonnan elsősorban Madonia és Perrone eredményes támadópárosának köszönhetően sikerült egyből dobbantani. A nyári felkészülés során a – kupadöntős, Európa Ligás – Palermoval is megmérkőzött a csapat; Gambino, Barraco és Filippi is betalált a riválisoknak, igaz, sikerült ötöt kapni mellé.

A legutóbbi Trapani-Palermo: a vége 3-5

Az edzések is derűsen teltek, Boscaglia mester táncmozdulatai előrevetítették a csapat játékának kecsességét

A csapatmorálra nem lehetett panasz, nagyjából egyben maradt a feljutást kiharcoló gárda a következő évre is. A harmadosztályban (Serie C1) erős őszi kezdés után az élbolyban kapott helyet a gárda, Madonia és az osztogató Dario Barraco (tudtommal nem rokonok a fent említett Ninoval) megbízhatóan termelte a gólokat, kora tavasszal pedig több, mint 10 pontos előnnyel vezették azt a ligát, ahol a második és az utolsó között sem volt sokkal több ekkor. A csapat kifejezetten támadófocit játszott, messze a legtöbb gólt rúgták (az alapszakasz végéig 57-et a 34 meccsen), ám a 42 bekapott gól a védelem sebezhetőségét jelezte. A lendület azonban alábbhagyott, az utolsó 10 fordulóban mindössze 11 pontot sikerült összekaparni, így végül 1 ponttal elbukták a biztos feljutást, az osztályozók utolsó meccsén pedig hazai pályán szégyenszemre 1-3-ra kikaptak a feljutó Lancianotól (pedig egy bármilyen arányú döntetlen is elég lett volna).

Boscaglia mester, Dario Barraco és Gambino

Szerencsére nem tört meg a csapat lendülete és az idei évet hasonló elszántsággal kezdték. Ugyan a csapat talán legnagyobb sztárja, Dario Barraco elszerződött a Latina csapatába (amely még a negyedosztályban a Trapanival együtt jutott fel, és most a házi gólkirály Barraco 11 góljának is köszönhetően szintén a Serie B-ben indulhat), ám sikerült a helyére megfelelő pótlást igazolni (Simone Basso komoly másodosztályú rutinnal rendelkezik). A csapatnak egyébként tavaly két, „európai szinten” is ismert tagja is volt: Giacomo Tedesco (a fent említett Salvatore öccse) a Salernitana, a Napoli, a Catania és a Bologna csapatában is szerepelt az első osztályban, de karrierje nagy részét a Regginában töltötte afféle „mindenes” középpályásként, Salvatore Gambino pedig a Dortmund nevelése, és 23 éves koráig (2006-ig) ott játszott összesen 45 mérkőzést.

A csapat télre felkapaszkodott a második helyre a nyári ügyek miatt visszasorolt Lecce mögé, aki addig mindenkit simán elvert és a liga abszolút favoritjának számított. Azonban valami történhetett odaát, mert a tavaly még elsőosztályú déliek tavaszra komolyan megtorpantak, a Trapani pedig előzött, és a helyzet így is maradt az utolsó fordulóig. A csapat védelme feljavult második harmadosztályú évére, már csak 31 gólt kaptak (ami még mindig nem a legkevesebb volt, ám legalább a meccsenkénti 1 kapott gólos átlag alá sikerült menni), a támadóalakzat azonban továbbra is erős maradt (60 góllal zárták a szezont), elsősorban annak a köszönhetően, hogy Mancosu és Abate 15, ill. 14 góllal a liga gólkirályi címét és második helyét is megszerezték. A Trapani 1 ponttal vezetett, jobb egymás elleni eredményének és gólkülönbségének köszönhetően a kezében volt a feljutás. A szicíliaiak a Cremonesehez, az apuliaiak pedig az Albinolefféhez látogattak, mindkettő erős középcsapat, aki az osztályozós helyekért harcolt. A Lecce 2-1-re kikapott, a Trapani pedig hatalmas meccset játszva az utolsó percben döntötte el 4-3-ra a meccset és a bajnoki címet, ennek köszönhetően a Trapani Calcio idén – története során először – a Serie B-ben fog indulni!

A szezon 5 legszebb gólja

Egy 37 perces videó is készült az utolsó fordulóbeli izgalmakról, köztük egy hosszú összefoglalóval a Cremonese elleni 4:3-ra megnyert idegenbeli meccsről. Érdemes megnézni 15:40-től a Trapani második gólját, Abate adott kapásból remek („tottis”)gólpasszt Mancosunak (aki a csapat Pippo Inzaghijaként lőtt minden szögből gólt a tizenhatoson belül):

A Trapani utolsó fordulós drámája

Úgy tűnik, az olasz sajtó is odavan a Trapani „csodájáért”, legalábbis a z itasportpressen Serie A-s csapatokat megszégyenítő mennyiségű cikk szól a csapatról. A klubtulaj Vittorio Morace beszélt arról, hogy mostantól elsőszámú cél a Serie A (!!), a játékosok arról nyilatkoznak, hogy azóta sem tudták megemészteni, hogy a tavalyi fiaskó után ilyen csodás „győzelmet” arattak, Boscaglia vezetőedző pedig a Juventushoz és a Salernitanához hasonlította a csapatát (miszerint olyan magabiztosan uralják a ligát. A salernoiak amúgy tavaly végre megnyerték a C2-t, így harmadosztályúak lesznek). A stadiont át kell alakítani: nem felel meg a Serie B szabályzatának, szűkös, hiányos és az 1960-as átadás óta nem volt még nagygenerálon. Ráadásul közigazgatásilag a város melletti hegyi faluhoz tartozik (Erice), nem egyszerű vele az adminisztráció. A munkálatok elvileg befejeződtek augusztus 11.-én, új, állandó déli vendégszektor épült a hírek szerint, a stadion hivatalos befogadóképességét viszont 6776 főre korlátozták (tavaly átlagosan 3640 néző járt a meccsekre, így szinte borítékolható a teltházközeli élmény az idei látogatóknak).

A csapat elvileg nem gyengült a nyáron, a sztárokat sikerült megtartani, viszont a kezdőből két korosabb játékos is visszavonult: a kapitány Filippi a védelem tengelyéből, illetve Tedesco a középpályáról. Hozzájuk csatlakozott még az elmúlt két évben alig játszó Lo Monaco is, aki saját nevelésűként került vissza az együtteshez anno, és a hírek szerint a szakmai stábban folytatja a munkát. Lejárt a szerződése Morellonak, Giordanonak, Docentének és a veterán Castillonak is, az ő távozásuk nem meglepetés, hiszen tavaly is alig kaptak lehetőséget, és már 30 év felett járnak. Érdekes azonban a szintén így távozó Rizzi helyzete, aki tavaly a csapat elsőszámú balhátvéde volt, noha már ő is elmúlt 32 éves.

A szintén ingyenesen klubot váltókból álló érkezési oldal azonban nem hangzik rosszul: a Parma utánpótlásválogatott jobbszélsője, Finnocchio biztosan hasznos tagja lesz a csapatnak, a Regginából érkező bal oldali középpályás,Rizzato a csapat legértékesebb játékosa a transfermarkt szerint, középre pedig az ex-Palermos, nagy rutinnal rendelkező Ciaramitarot sikerült elhozni. A legnagyobb név azonban a Cesenától kölcsönvett kétméteres center,Milan Djuric lehet, akit pár éve még óriási tehetségnek tartottak, ám ezt eddig sehol sem sikerült bizonyítania – viszont még mindig csak 23 éves, talán a feltörekvő Trapani hozhatja meg az áttörést. Esélyek? Az elmúlt 5 évben négyszer osztályt lépett a Trapani, és amikor nem, akkor is percekre volt csak tőle. Ennek ellenére még tavaly sem számított valódi esélyesnek a csapat a harmadosztályban, főleg a Lecce visszasorolása után, ám ez sem jelentett gondot. Az Olasz kupa első fordulójában a B-ből tavaly kieső Albinoleffe ellen sima 3-0-s győzelemmel jutottak tovább (Mancosu kettőt, Madonia egyet vágott), 17.-én a másodosztályú Padova ellen jön a folytatás. A Serie B persze egészen más minőség, így már a felsőház is meglepetésnek számítana (noha a tavalyi 4 feljutóból 3 bennmaradt, sőt, a Ternana 9. helyen végzett), ám sose feledjük el az elnök szavait: „mostantól az elsőszámú cél a Serie A”!

A tavalyi kezdő tizenegy a szereplések alapján:

Nordi – Lo Bue (Priola), D’Aiello (Filippi), Pagliarulo, Rizzi (Daí) – Basso (Pacilli), Caccetta (Tedesco), Pirrone (Spinelli) – Abate, Mancosu, Madonia (Gambino)

Az első rangadót November 9.-én a 13. fordulóban, Palermoban rendezik, a visszavágóra a 34. fordulóban, Április 12.-én kerül sor.

További olvasmányok:
A klub hivatalos oldala:

http://www.trapanicalcio.it/

A TifoTrapani szurkolói oldal:
http://tifotrapani.altervista.org

A Solo Granata szurkolói fórum:
http://sologranata.forumfree.it/

A csapat transfermarkt-adatlapja:
http://www.transfermarkt.co.uk/en/trapani-calcio/startseite/verein_4331.html

Franco Auci (2005-2006): La Storia del Trapani, I-II.

Click to access storiatpcalcio.pdf

http://www.francoauci.it/admin/libri/immagini/storiatpdue.pdf