A nyári szünetre több, különböző témájú poszttal is készültünk, amelyekből elsőként egy nosztalgiaposzttal indítunk. Az alábbi írást azon szurkolóinknak ajánljuk, akik netán csalódottak a rózsaszín-feketék idei bajnoki helyezésével, vagyis a 11. pozícióval. Harminc évvel ezelőtt ugyanis, valószínűleg minden Palermo-szimpatizáns elfogadta volna ezt a mostani eredményt, hiszen akkortájt igencsak távoli célnak tűnt a Serie A középmezőnyéhez tartozni. A most következőkben szeretnénk bebizonyítani azt, hogy miért kell nagyon megbecsülni a legutóbbi idényben elért 11. helyet, ugyanis, ha kissé nagyvonalúan is, de igyekszünk megemlékezni az 1984-1985-ös szezonban szereplő Palermóról. Arról a csapatról, amelyik az addig soha nem tapasztalt mélység ellenére, sikerrel abszolválta a Serie C1/B-t (nem elírásról van szó!), s jutott vissza a másodosztályba – egy év kihagyás után.
Noha a poszt a harminc évvel ezelőtti csapatról és szezonról hivatott szólni, a történetünk mégis az 1983-84-es bajnoksággal kezdődik! Ez volt ugyanis, az az idény, amelyre vélhetően egyikőnk sem emlékszik vissza szívesen, hiszen a szezon végén, kedvenceink hosszú idő után kipottyantak a második vonalból. Bár az akkori rózsaszín-feketék három csapatot is megelőztek a 20 csapatos bajnokságban, és mindössze csak 1 ponttal maradtak el a 13. helytől, a 17. pozíció így sem ért bennmaradást a B-ligában, ebből kifolyólag pedig, szeretett klubunk, története során először, kénytelen volt megbarátkozni a fájó ténnyel, mely szerint a következő bajnoki évadot, csak a harmadosztályban, azaz a Serie C1/B-ben kezdheti meg.
A Serie B 1983-84-es versenykiírásának a végeredménye:
Aligha meglepő, hogy a kiesésnek komoly következményei is lettek, ugyanis sokan nem kívántak maradni a harmadik vonalban, néhány játékosra pedig a szakvezetés nem tartott igényt. A védelemből Pisa-ba távozott Giuseppe Volpecina, aki az 1983-84-es szezonban valamennyi mérkőzésen játszott, de rajta kívül Maurizio Venturi (Cagliari) és Mauro Di Cicco (Pescara) elvesztése is komoly veszteséget jelentett. A középpályáról szintén rengetegen mentek el, hiszen a házi gólkirály, Massimo De Stefanis a Perugia-t, Luciano Malaman a Cavese-t, Carlo Odorizzi a Sambenedettese-t választotta, míg a fiatal Giacomo Modica-t kölcsönadtuk a Turris-nak. És ha ez még nem lett volna elég, akkor ott volt a támadósor megfogyatkozása is! A C-liga előtti nyáron, gyakorlatilag a komplett csatársor távozott: Giampaolo Montesano-t öt évnyi palermói kitérő után elvitte az Udinese, Francesco La Rosa (ezzel a névvel illett volna maradni…) a Cavese-hez került, Claudio Fermanelli pedig a Parma-ban folytatta pályafutását. De nemcsak a keretben történtek személyi változások, hanem a kispadon is! A harmadik vonalbeli küzdelmeket ugyanis, már nem a 84’ áprilisában edzői székbe kerülő Grazioni Landoni-val (a kiesés nem rajta múlt, mert miután átvette a csapatot, 3 győzelmet, 4 döntetlent és mindössze 1 vereséget ért el) kezdtük, mert ő, időközben a Foggia kispadját foglalta el. Roberto Parisi elnök úrnak tehát, mindenekelőtt egy olyan új edzőt kellett hozni, aki vállalta, hogy visszavezeti a csapatot a másodosztályba. Végül, Domenico Rosati személyében (mindenki csak Tom Rosati-ként ismerte) egy olyan „vándormadár” tréner került Palermóba, akinek addig gyakorlatilag semmi köze nem volt a rózsaszín-fekete klubhoz, hiszen sem játékosként, sem pedig edzőként nem fordult meg a városban. Rosati, a Palermo előtt 12 (!) másik olasz klubot irányított a kispadról, bajnokságot viszont csak egyszer, 1972-73-ban nyert a Pescara-val – még a Serie D-ben. Persze az is igaz, hogy háromszor a Serie C-ben is dobogóra állhatott, mindazonáltal korántsem volt biztos, hogy sikeres lesz Palermóban.
Íme Domenico „Tom” Rosati
Mivel az újdonsült mesternek, a sok távozó miatt majdhogynem teljesen új csapatot kellett építenie, ezért nem volt meglepő, hogy 1984 nyarán egy kezdőcsapatnyi labdarúgót igazolt a vezetőséggel együtt. Annak örülhettünk, hogy Franco Paleari, Angelo Conticelli, Giacomo Violini (kapusok), Tebaldo Bigliardi, Rosario Biondo, Giuseppe Guerini (védők), Onofrio Barone, Gianni De Biasi, Valerio Majo (középpályások) és Hubert Pircher (csatár) kitartott a harmadosztályba süllyedt gárda mellett, és valamennyien vállalták az előre is nehéznek ígérkező C1/B-s küzdelmeket, ám 10 emberrel mégsem lehetett nekivágni egy teljes idénynek. Éppen ezért az imént felsorolt nevek mellé csatlakozott a védelembe Franco Falcetta (Taranto), a mostanság edzőként is jól ismert Claudio Ranieri (Catania) és Natale Picano (Casertana) is, akik közül Falcetta-val és Picano-val már korábban is dolgozott Tom Rosati. A középpályára felfrissítésére Pietro Maiellaro (Avellino), Mario Piga (Lazio), Giuseppe Testa, Giovanni Costa, Santo Ardizzone és Salvatore Tarantino jött, míg a gólokat a Nápolyból Campania érintésével érkező Antonio De Vitis-től és a Bari-ból elcsábított Gabriele Messina-tól várhattuk, kiegészülve a csapatnál maradó Hubert Pircher-rel.
(Felismerik? Claudio Ranieri 1984-ben igazolt Palermóba)
Az új bajnokság főpróbájára 1984 augusztusában került sor, ekkor ugyanis Coppa Italia meccset kellett játszanunk – a Juventus otthonában. Mondhatni, a sorsolás abszolút nem kedvezett nekünk, hiszen az átalakuló félben lévő csapatunknak, nem igazán hiányzott ez a mérkőzés. A végeredmény hűen tükrözte az akkori erőviszonyokat, mert a torinói zebrák egy hatossal küldték haza a mieinket.
(A videót csak az erősebb idegzetű drukkereinknek ajánljuk!)
A sokkot valószínűleg nehéz volt kiheverni, mindazonáltal mégis sikerült! Az 1984. szeptember 23.-án rajtoló harmadosztályú bajnokság nyitófordulójában ugyanis, az akkori kedvenceink a Casertana együttesét fogadták, akiket végül 2-1 arányban le is győztek hazai környezetben, így a rajt, végül is egész jól sikerült. Most, előre szeretnénk szólni, hogy sajnos a mérkőzések nagy részéről nem találtunk hivatalos jegyzőkönyveket, így a gólszerzőket és az adott találkozók további lényeges eseményeit, itt em tudjuk közölni, amiért szíves elnézésüket is kérjük!
A második fordulóban ismét jött egy pofon, miután sima vereséget szenvedtünk (2-0) a Landoni által dirigált Foggia otthonában, így aztán hamar lépéshátrányba is kerültünk a bajnoki címért folytatott csatározásokban. A 3. játéknapon, nagy nehézségek árán sikerült két vállra fektetni a Casarano (1-0) együttesét, ami után a 6. helyre léptünk előre a tabellán. Mivel ekkor még csak 2 pont járt egy-egy győzelemért, így érthetően a tabella is rendkívül szoros volt.
(Íme a tabella: a csapatok neve mellett előbb a pontszámok (a piros mezőben), aztán a lejátszott meccsek száma (a sárga mezőben) látható!)
A bajnokság negyedik körében, újfent otthon játszhattunk, ám hiába vártuk nagy reményekkel a Salernitana elleni ütközetet, végül be kellett érnünk az egy ponttal, mert a találkozó gól nélküli döntetlennel ért véget. Ezt egy újabb remi követte Ternana-ban (1-1), míg a rajtnál abszolút beragadó, sereghajtó Nocerina elleni kötelezőt, hazai környezetben simán (2-0) behúztuk, s felléptünk a dobogó második fokára
1984. november 4.-én újabb nagy sikert arattunk: a forduló előtt mindössze egy ponttal mögöttünk álló Monopoli-t, a saját katlanjában „püföltük el” 3-0-ra, és tettünk egy újabb lépést a céljaink elérése érdekében. Miután kipipáltuk a Monopoli elleni rangadót, ismét egy nehéz mérkőzés várt ránk, méghozzá odahaza a Campania ellen. Szerencsére, ezt a 90 percet is sikerrel abszolváltak Rosati legényei, a 2-0-s sikert követően pedig a tabella tetején találták magukat a rózsaszín-feketék, mert az addigi első Catanzaro, csak 1-1-es döntetlent játszott a Reggina vendégeként.
November 18.-án tehát, listavezetőként utaztunk a 18 csapatos mezőnyben mindössze 16. helyen szerénykedő Akragas otthonába, ám hiába voltunk toronymagas favoritok, a papírformát nem sikerült érvényesíteni. A 0-0-s iksz után, elveszítettük az első pozíciót, ám a jó hír az volt, hogy a következő fordulóban, pont a bajnokságot vezető Catanzaro látogatott hozzánk. A rangadó, a mi szempontunkból, mondhatni tökéletesen alakult, hiszen Gianni De Biasi 22. percben lőtt gólja, 2 pontot, és újra első helyet jelentett. Az 1-0-s győzelem után így nézett ki a tabella:
A rendkívül nehéz 84-es évből pedig, ekkor már csak egy hónap, vagyis négy meccs volt hátra. A decemberi hónap összességében nem alakult rosszul, mert a Francavilla-t idegenben (1-2), a Benevento-t (1-0) pedig odahaza gyűrtük le, ám a Messina otthonában nem nagyon esett jól a 2-1-es vereség. Mint tudjuk, szicíliai derbit sohasem jó veszíteni, mindazonáltal a vezető pozíciónk így is megmaradt. A viszontagságos 84-es évet, egy nappal szenteste előtt Barletta-ban zártuk, ahol köztudottan mindig remek a hangulat (még ma is). Sajnos, a győzelem elmaradt, ám mivel a legfőbb üldözőnek számító Catanzaro, szintén csak remizett Casertana-ban, így a tabellán nem változott semmi sem, és Domenico Rosati tanítványai úgy mehettek el az évzáró partira, hogy 14 forduló után vezették a Serie C1/B tabelláját.
Hogy a karácsonyi bejgli, vagy a szilveszteri pezsgőzés ártott-e meg, nem tudjuk, de tény: a januárt rosszul kezdte a csapat! Mert a 16. Cavese-t odahaza, a 17. Reggina-t pedig idegenben is illett volna legyőzni, ehelyett mindkétszer csak döntetlenre futotta az erőnkből. Természetesen ezzel a két eredménnyel az első helyet is újfent elveszítettük, mert amíg a mieink botladoztak, addig a Catanzaro a megszerzett 3 pontjával visszaült a tabella tetejére. Ezek után, a Cosenza elleni hazai, 2-1-es siker úgy kellett, mint egy falat kenyér, hiszen egy esetleges újabb botlással már a második hely is veszélybe kerülhetett volna. Egyébként hivatalosan itt ért véget a bajnokság fele, amely után ekképpen festett a tabella:
Mint látható, a 18. fordulóban, újabb kőkemény rangadó elé néztünk, hiszen a Casertana ott toporgott az élmezőny mögött. Sőt, miután a mieinket is legyőzték 1-0-ra, így még inkább összesűrűsödött a tabella eleje. A következő meccsen tehát, nagyon fontos volt, hogy sikerüljön nyerni, ami szerencsére össze is jött: a Foggia-t 2-1-re legyőztük, ezzel pedig nemcsak visszavágtunk az októberi vereségért, hanem megerősítettük a 2. helyünket is. Ezt követően háromszor is csak egy pontot szereztünk, ugyanis sem a Casarano-t, sem a Salernitana-t, sem pedig a Ternana-t nem tudtuk legyőzni. Igen ám, de a Salernitana és a Ternana meccs közben azért történt valami, ami alapjaiban új helyzetet teremtett. 1985. február 25.-én, a salernitanai 1-1 másnapján ugyanis, elnökünket, Roberto Parisi-t, a sofőrjével együtt, különös kegyetlenséggel meggyilkolva találták meg az autójában egy maffiák által kisajátított vidéken, Partanna Mondello zónájában. Mint utóbb kiderült, egy öttagú, férfiakból álló maffiacsoport végzett a 38 esztendős sofőrrel, valamint az 54 éves palermói vállalkozóval és klubelnökkel, aki 1982 júniusától irányította a helyi csapatot, és akinek az emlékét mindmáig őrizzük. Ez a február 25.-ei dátum csak, mint „véres nap” szerepel klubunk történelmében, ami aligha igényel további magyarázatot. Nos, a csapatnak ebben a lelki állapotban kellett végigjátszania az amúgy is rettentő nehéz szezont, a megtörtént tragédia pedig nyilvánvalóan sok mindent is befolyásolt a végeredményt illetően.
(Roberto Parisi már nem élhette meg a C-liga végeredményét)
A hatalmas gyász közepette, játszottunk egy újabb 1-1-et Ternana-ban is, és miközben a mieink csak ikszelgettek, és próbáltak felocsúdni a történtekből, addig a szezon ezen szakaszában a listavezető Catanzaro is gödörbe került, mert ekkortájt képtelen volt meccset nyerni a sárga-piros alakulat. Noha a 3 döntetlennel pontszámban beértük a bizánciak által alapított calabriai város csapatát, az első helyet nem vettük vissza. Persze miután a zöldasztalnál 2-0-ra legyőztük a Nocerina-t idegenben (a pályán1-1 lett), a Catanzaro is magára talált a Foggia legyőzésével, így pedig továbbváratott magára a helycsere a tabellán. A két csapat fej-fej mellett haladt a Serie B felé, miközben a messinai barátaink is szorosan tapadtak, és ők is csak egy pontra voltak a feljutást érő helyektől – ádáz csatát ígért tehát a bajnokság utolsó harmada. A 24. fordulóban gyakorlatilag megint lemásolta egymás eredményét a három feljutásra aspiráló csapat: a Catanzaro Francavilla-ban, a Messina Foggia-ban játszott 0-0-t, miközben a mieink, a Monopoli elleni hazai 1-1-gyel ismét elszalasztották az előzés esélyét. Íme a tabella:
Március utolsó hétvégéjén ismét csalódást keltő döntetlent játszottunk a Campania (0-0) vendégeként, és mivel a Messina ugyanezen a játéknapon rangadót nyert a Salernitana-val szemben, pontszámban is beérték Ranieri-ékat. Noha sokan már vészharangot kezdtek kongatni, elég volt egy hét, hogy megváltozzon a világ! Az április 6.-ai fordulóból ugyanis, hál’ Istennek a rózsaszín-feketék jöttek ki a legjobban: kedvenceink 2-0-ra verték az Akragast, a listavezető Catanzaro pedig Cosenza-ban (1-0), a harmadik helyen álló Messina meg Reggina-ban (1-0) szenvedett egészen váratlan vereséget.
Így aztán az élről várhattuk a 27. fordulóban esedékes hatalmas rangadót, amelyet a catanzaroi stadionban kellett letudnunk. A bajnoki döntőnek is kikiáltott találkozó sajna, rosszul indult, hiszen a hazaiak a 14. percben Bagnato góljával máris előnybe kerültek, és ezt az egygólos különbséget, a szünetig nem is sikerült eltüntetni. A második játékrész első öt percében aztán két gólt is láthattak a nézők: Gabriele Messina révén a 48. percben egalizáltunk, majd két perc múlva újfent kapituláltunk, és Lorenzo ismét a hazaiaknak szerzett vezetést. Mivel ezt követően az eredmény már nem változott, ezért ismételten lépéshátrányba kerültünk, és – immár sokadjára – megint át kellett adnunk trónt a piros-sárgáknak. A nagyobb bajt inkább az jelentette, hogy a Messina is komolyan gondolta a feljutást, és továbbra sem volt hajlandó leszakadni, amit az alábbi táblázat is mutat:
A 28. fordulóban aztán a Catanzaro nemcsak önmagának, hanem nekünk is jót tett azzal, hogy legyőzte a Messina-t 4-2-re, és mivel a mieink hazai környezetben kiizzadták (1-0) a Francavilla elleni két pontot, lélegzetvételnyi szünethez jutottak.
(Ez a kép állítólag a Palermo-Francavilla meccsről készült)
Nyilván mindenki nyugodtabb lett volna, ha nyerünk Benevento-ban is, és úgy megyünk neki a Messina elleni rangadónak, ám az idegenbeli 1-1 és a Messina 3-2-es győzelme a Monopoli ellen, azt jelentette, hogy 1985. május 12.-én nem egy mindennapi szicíliai derbi várt kedvenceinkre. Ezen a mérkőzésen ugyanis, eldőlt, hogy ki végezhet a feljutást jelentő első két helyen, és ki az, aki maradni kényszerül a harmadik vonalban. Leírni nehéz lenne, milyen mérkőzés volt a Palermo-Messina derbi, ezért inkább nem is próbálkozunk vele. Megmutatni viszont meg tudjuk!
Bizony, De Vitis találata gyakorlatilag eldöntötte a lényeges kérdéseket, ami után kezdődhetett a hatalmas buli is. Annak ellenére, hogy ez csak egy harmadosztályú rangadó volt, a játékosokat szinte hősként ünnepelte az egész város! A találkozóról találtunk egy másik videót is, amelyet szintén érdemes megnézni!
A Messina elleni 1-0-s sikert követően három pont lett az előnyünk a tabellán a másik szicíliai gárdával szemben, és hatalmas helyzetbe hoztuk magunkat, mert innentől kezdve, kis túlzással, már csak az volt a kérdés, hogy első, vagy második helyen jutunk vissza a Serie B-be. Ráadásul, a nagy bravúrnak köszönhetően a bajnoki cím is újra kézzelfogható közelségbe került, mert a Catanzaro talán túlságosan is a két üldöző csatájára figyelt, és játszott egy viszonylag meglepő 0-0-t a Cavese-vel, ami után már csak a jobb gólkülönbségének köszönhetően vezette a bajnoki táblázatot.
A 31. fordulóban, a Barletta 2-0-s legyőzésével tettünk egy újabb nagyon komoly lépést az osztályváltás felé, és továbbra is lőtávon kívül tartottuk a Messina-t. A 32. játéknapon minket is megviccelt a Cavese (1-1), de szerencsére a Catanzaro és Messina sem tudta kihasználni a botlásunkat, és ők is csak ikszeltek.
Az utolsó előtti játéknapon úgynevezett kötelező feladat várt ránk, ugyanis a tabella hátsó régiójában található Reggina-t fogadtuk, akik ellen végképp bebiztosíthattuk a feljutásunkat. Noha a nagy tét rányomta a bélyegét a csapat játékára, a siker így sem maradt el: 1-0-ra győztünk, és hivatalosan is kijelenthettük, hogy kedvenceink az 1985-86-os szezont, már ismét a Serie B-ben kezdhetik majd meg!
(Az ultrák is ünnepeltek a Reggina ellen)
Mivel eközben a Catanzaro 4-0-ra elnáspángolta az Akragas-t, ezért az aranyérem sorsa az utolsó fordulóra maradt. Mindkét 45 pontos együttesre idegenbeli fellépés várt a zárókörben, méghozzá közel egyforma erőt képviselő ellenfelek ellen, hiszen a listavezető a 6. helyen álló Monopoli-hoz látogatott, míg a mieink a 7. pozícióban tanyázó Cosenza vendégei voltak. A képlet egyszerű volt, ahhoz, hogy Tom Rosati fiai nyakába kerüljön az aranyérem, az utolsó játéknapon jobb eredményt kellett elérni a calabriai csapatnál. Erre pedig meg is volt minden esély, főként úgy, hogy a Monopoli már a 2. percben előnybe került a Catanzaro ellen, amelyet aztán további két góllal toldott meg az első félidő végéig, így a szünetben már 3-1-re vezetett a Monopoli. A vége 4-2 lett, ám hiába alakult minden nagyszerűen a másik pályán, kedvenceink így sem tudtak élni a hatalmas lehetőséggel, mert 2-1 arányban elvéreztek Cosenza-ban, ezzel pedig nem sikerült bearanyozni a szezont. A csapat maradt a második a Catanzaro mögött, de a minimális célt, vagyis az azonnali visszajutást a Serie B-be így is kiharcolta, egy örökké emlékezetes, gyötrelmekkel teli szezon végén, amelyet gyaníthatóan sohasem fognak elfeledni az igazi Palermo-drukkerek. De Biasi-ék tehát, szerencsére nem sokat időztek a „C vágányon”, mert egy évvel később, már újra a második vonalban állhattak starthoz. Ott aztán, a pályán elért eredmények alapján (16. hely) meg is őrizte másodosztályú tagságát a rózsaszín-fekete alakulat, ám a klub időközben csődöt jelentett, ezért az 1986-87-es bajnoki évadban már csak a negyedosztálynak számító Serie C2-ben kapott besorolást. Az viszont már egy másik csapat, és egy másik történet kezdete.
Az 1984-85-ös Serie C1/B végeredménye:
A feljutást kiharcoló csapat:
(Egy kép az akkori csapatról, balról-jobbra: Picano, Pircher, Bigliardi, Costa, La Veneziana, Majo, Guerini, De Vitis, Cecilli, De Biase, Barone)
Kapusok: Angelo Conticelli, Franco Paleari, Giacomo Violini, Vincenzo La Veneziana
Védők: Tebaldo Bigliardi, Rosario Biondo, Marco Cecilli, Franco Falcetta, Giuseppe Guerini, Claudio Ranieri, Natale Picano (ő októberben távozott)
Középpályások: Santo Ardizzone, Onofrio Barone, Giovanni Costa, Gianni De Biasi, Pietro Maiellaro, Valerio Majo, Mario Piga, Giuseppe Testa, Salvatore Tarantino
Csatárok: Antonio De Vitis, Gabriele Messina, Hubert Pircher.
Edző: Domenico „Tom” Rosati
Házi góllövőlista:
15 gólos: Gabriele Messina 7 gólos: Antonio De Vitis 4 gólos: Giuseppe Guerini 3 gólos: Hubert Pircher, Giuseppe Testa 2 gólos: Mauro Piga, Pietro Maiellaro 1 gólos: Gianni De Biasi, Onofrio Barone
(A csapat akkori meze)
Harminc esztendővel ezelőtt tehát, nem az volt a kérdés, hogy a Serie A középmezőnyében vagy elejében végez-e a Palermo, hanem sokkal inkább az, hogy sikerül-e feljutni és huzamosabb ideig megkapaszkodni a másodosztályban. Amint fentebb taglaltuk, az 1984/85-ös csapat végül hatalmas munkával, és hihetetlen események közepette, de kiharcolta a feljutást a Serie C-ben, mindazonáltal ekkor (főleg 1986 után), igencsak távoli célnak tűnt, hogy meghatározó csapat legyünk a Serie A-ban, nem úgy, mint ma. Ezért aztán amondóak vagyunk, hogy nagyon becsüljük meg a jelenkori eredményeket, és örüljünk minden egyes percnek, meccsnek, amit a legmagasabb osztályban tölthetünk, és igenis legyünk büszkék arra, hogy a mostani együttes a 11. legjobb csapatnak számít hazája bajnokságában! Mint ahogy a három évtizeddel ezelőtti, C-ligában ezüstöt szerző brigádra is mindig legyünk büszkék! Mégpedig nagyon!